Egy lehetetlennek tűnő kihívást teljesített Yvette, és ezután végre elhitte, hogy felveheti a harcot bántalmazó volt férje és anyósa ellen. Még nem elsősorban önmaga, hanem a kisfia érdekében. De az Erőt már ő is érzi önmagában.
Esetemben a lelki fejlődés, amennyiben grafikonon kísérelné meg valaki ábrázolni, leginkább egy modern, absztrakt műhöz hasonlítana. Elismerve múlhatatlan érdemeimet az önfejlődés rögös útján, bátran kijelenthetem, hogy vannak olyan életterületek, ahol pontosan ott tartok, mint tíz éve. De az elsajátított pozitív gondolkodást használva: szép eredmény, hogy nem csúsztam még lejjebb. És van valami, amit felfedeztem magamban, és ehhez életem legsötétebb élménye segített hozzá.
A trauma
2007. július 22-én egy házastársi vitát a férjem úgy zárt le, hogy a csuklómnál fogva lerántott a kanapéra, rám ült, és miközben fojtogatott, az arcomba üvöltötte, hogy meg fog ölni, ha még egyszer bántom az anyját. Mindezt a kilenc és fél hónapos, zokogó kisfiunktól egy méterre.
Az első jel
Aznap éjjel nem aludtam, féltettem a saját, és még inkább a kisfiam életét. Addig fogalmam sem volt, hogy létezik ilyen mindent átható rettegés. Aztán másnap betettem a babakocsiba, eltoltam a legközelebbi ügyvédhez, és megindítottam a válást.
A félelem arcába nézve
A következő időszakban olyan mértékben féltem és féltettem a kicsikémet, hogy a férjem gyakorlatilag bármit megtehetett, csak béke legyen. Meg is tett. Soha ilyen tömény megaláztatásban nem volt részem. A válás sem hozta meg az áhított felszabadulást. Aztán 2009 őszén, amikor az ajtóban állva a volt férjem (de jó így leírni) fenyegetett, hogy rám töri az ajtót, és elviszi a fiamat, betelt a pohár. Bementem a gyámhivatalba, ahol egy segítőkész ügyintéző rendesen kiképezett jogból. És elkezdtem határokat húzni.
Vissza önmagamhoz
A volt férjemmel és a baljós anyóssal való csatározás kikezdte az egészségemet, állandó gerincproblémáim voltak. Aztán 2011-ben, egy kora nyári napon eldöntöttem: újra átúszom a Balatont! A feladat gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, egy hónap volt hátra az eseményig, és nekem kb. 800 méter után olyan erős fájdalmaim voltak, hogy le kellett állnom. Aztán átúsztam a Balatont. Akkor először hittem el, hogy lehetek még egész ember.
A Gonosz arca
Visszanyerve az egyensúlyomat, új vállalkozásba kezdtem. Mivel a volt férjem teljesen az anyja befolyása alatt állt, úgy döntöttem, jó kapcsolatot építek ki a mamával, hogy végre békében nevelhessem föl a fiamat. Meghívtam az óvodai anyák napjára, elvittem strandra. Először jól alakultak a dolgok, anyóspajtás kedves volt, beszélgetett, ahogy egy normális ember. Aztán eljött 2012 ősze, és a fiam minden láthatásról úgy jött haza, hogy átadta a mama mocskolódó megjegyzését. Elkeseredtem, próbáltam beszélni vele, de nem vette föl a telefont, végül annyira bedühödtem, hogy én is lezártam felé. De kitartó típus vagyok, ekkor az exemet céloztam meg, hátha felnőtt annyira, hogy a közös gyerekünk érdekében legalább ő lehiggad. Nem sikerült. Aztán 2013 nyarán úgy jött haza a láthatásról a fiam, hogy a nagyanyja egy műanyag flakonnal többször fejbe verte. Nem játékból, és utána még sokáig fájt a kisfiam feje. Ott húztam egy vonalat. Ha erre az időszakra tekintek vissza, egyrészt szép teljesítmény volt ilyen kitartóan keresni a békét, a harmóniát. Másrészt egy életre megtanultam: van, amikor nem jár több esély.
A saját sötétségem
A flakonos incidenst követően hoztam egy nagyon jó döntést. Újabb továbbképzésen vettem részt a gyámhivatalban, és onnantól semmit nem beszéltem meg az exemmel. Ami járt, ahogy járt, megkapta, és ennyi. Felerősödtek egy rövid ideig a balhék, de addigra eljutottam oda, hogy nem érdekelt. Hiszen amikor mindent megtettem, alkalmazkodtam, akkor is csak bántottak. Ez békét hozott a belső világunkba a fiammal. De ekkor tört föl bennem a sokáig elnyomott düh, sértettség. És elkezdtem szidni az apját. Fröcsögtem, gyűlölködtem. Szerencsére látva a fájdalmat és az értetlenséget a kis szemében, egyre ritkábban voltak ilyen kirohanásaim. Megtanultam, hogy ne őt terheljem a negatív érzéseimmel.
Közben azért apuka is kitalálta, ha már nem tud a láthatással szórakozni, mivel bosszanthatna. 2013 augusztusától nem fizetett tartásdíjat. És szomorúan jelentem: bejött neki. Elkezdtem harcolni a pénzért, ami jár a fiamnak. Elfogyasztottam két végrehajtót, végigcsináltam egy büntetőeljárást. Eközben a mamának sikerült újra fizikailag bántalmazni a fiamat, a változatosság kedvéért a haját cibálta meg. Felkerestem a gyerekpszichológust, aki egyszer már foglalkozott a fiammal, ő mindenáron mediációt akart az exemmel. Belementem, hátha mások előtt visszafogja magát, esetleg jutunk valamire. Arra jutottunk, hogy a mediáció közepén (folyamatosan lepleztem le a hazugságait, iratokra hivatkoztam) felpattant és kirohant az ajtón. Én akkor mondtam ki először: végeztem!
Burn out
Hát, kérem, ha valaki azt hiszi, csak munkában lehet kiégni, téved! A (nagyrészt értelmetlen) harcokkal töltött évek teljesen kicsináltak. Megkeseredtem, zárkózott lettem, és új testi tüneteket produkáltam. 2017-ben közvetlenül a csodálatos nyaralásunk után a fiammal, ő elment láthatásra, én pedig kaptam egy csinos kis idegösszeroppanást. Legalábbis nagy eséllyel így diagnosztizált volna egy jóravaló pszichiáter, ha elmegyek. Ehelyett egy alternatív gyógyítót hívtam, akinél többször voltam családállításon. Félóra alatt kihozott a gödörből. Addig nem tehettem le a telefont, amíg nem érezte, hogy megnyugodtam.
Gyógyulás
Hoztam egy döntést: összeszedem magam, mert így tönkreteszem a fiam életét. Nem mellesleg a sajátomat is, de ez akkor nem motivált eléggé. Szembenéztem a múltammal, többféle terápiát kombináltam, olvastam pszichológiai írásokat a bántalmazó személyiségről, a narcizmusról. Sok felismerésem, megértésem volt. A számomra legfontosabb: van bennem Erő! Az már tényleg nem fért volna bele az írásomba, hogy a gyerekkoromat ecseteljem, de egy bántalmazó anya mellett felnőve, áldozatként éltem az életemet. Soha nem álltam ki magamért. De a fiam csodálatos dolgokra tanított meg. Őt annyira szerettem, hogy túllépve önmagamon bátor lettem. Szembenéztem külső és belső démonokkal. És fölébredt bennem a harcos. Az Erő velem van!
–Yvette–
A fotók illusztrációk / Shutterstock