Kaki

Kaki

Kaki

Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrégiben pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most a negyedik helyezett, Egervári Zoltán írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Miközben az egy hónapos ordít torkaszakadtából, mert a háta közepéig borítja az amúgy ugyanolyan babakajától mindig más szagú, mustárszínű fekália, és próbálom a kapálózó lábait félrehajtani, hogy ne terítsen be mindent, és igyekszem kiszedni belőle a lehető legkisebb ruhaáldozattal, megjelenik a kétéves és odadobja a szintén nem pisivel telerakott pelenkáját mintegy reprezentatív jelleggel, mutatván, hogy elindult a sztriptízszakma lejtőjén, az egy hónapos pedig még akkor is ordít, amikor végre tisztába van téve, közben a kétévest ráparancsolom a szőnyegen hagyott mobil WC-jére, amit az anyja tudat alatt biztos az én bosszantásomra választott, ugyanis, amikor belepisil a kétéves akkor ordenáré módon kezd el valami kvarcjátékhangú  dallamot, és persze, hogy a kétéves most pisil bele – eddig egyszer sem -,

aztán amikor az egy hónapost lerakom a babahordóba, ahol robbanásig vörösödő fejjel üvölt, kétségbeesve konstatálom, hogy a kétéves a trikójától a zoknijáig tiszta szar – nem tudom, hogy csinálta –, ami ráadásul rá is van száradva – nem tudom, mikor csinálta –,

és amikor hiába próbálom a nedves törlőkendővel a gyökérkefe hatékonyságát bizonygatni, akkor jön az elhatározás, hogy az esti fürdést előre hozzuk délutánra, de mivel vinni nem tudom a bőrén található fekáliamáz miatt, bezavarom a fürdőbe, hogy a babahordóban a zenélő bilifül dallamait semmibe vevő, és azt túlordító egy hónapost is magammal tudjam vinni, a kétéves közben naná, hogy tesz egy kitérőt a nappali felé, én meg lélegzetvisszafojtva nézem, nehogy leüljön vagy valamihez hozzáérjen, majd nagy nehezen megtaláljuk a fürdőt, ahol persze összeszorított lábakkal áll ellen mosdatási szándékomnak, az egy hónapos meg továbbra is vulkánszerű arcából bármelyik pillanatban kitörhet valami, majd gyors visszacsattogás a pelenkázóhoz, a kétévest már könnyebb öltöztetni, de azért annyira mégsem, mert a pisivel teli zenélős bili rendíthetetlenül ontja magából a 2 bites „dallamot”, mivel van benne folyadék, és amíg ki nem öntöm, addig nem hagyja abba, és nem mostanában fogom tudni kiönteni, ugyanis az egy hónapos megint visszakerül a pelenkázóra, mert menetrendszerűen ismét beszart, jobban mondva maradt még benne egy jókora adag, ami az előző pelusba nem fért bele, ergo takarítás projekt kettőpontnullás verzió, nagy nehezen kibontom a bélsárból, persze a száját csak nem fogja be, a dobhártyám túlfeszült, már az őrület küszöbén állok, az én fejem is robbanásig feszül, de egyszer csak síri csend kerekedik, elhallgat mindkettő, a folyamatosan nyüzsgő kutya is eltűnik – egy időre –, és már csak a bili zenél magányosan, tele pisivel, amit, ha nem a lakásban lennénk, legszívesebben nekifutásból rúgnék fel és taposnám, amíg látszik belőle valami, de közben ráeszmélek, hogy itt bent túl sokat kéne takarítanom utána, úgyhogy inkább kimegyek a szobából, és mentális verítéktől csatakosan csodálkozom rá, hogy az órányinak tűnő szarozás mindössze pár perc volt az életemből.

További parákat, nyafogásokat és büszkeségeket Szél Dávid pszichológus-apa könyvében olvashatnak. Az Apapara bővített, átdolgozott kiadása a kiadó webshopjában kedvezményesen vásárolható meg.

A fotó illusztráció / Shutterstock

Facebook Comments Box