A gyermektelenséghez nem kell semmi különös

A gyermektelenséghez nem kell semmi különös

A gyermektelenséghez nem kell semmi különös

Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Laslo Laura írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Az anyaság transzcendens. Önkéntelenül mosolyra húzom a szám, amikor leírom, mert az egyik felem szüntelenül vívódik a másikkal, aki ezt szó nélkül elismeri. Kislánykoromban az ágyammal szemközti polcon ült a kis Jézuska, akit a szűz gyengéden a kebléhez szorított, és én hosszú éveken keresztül vizsgálgattam elalvás előtt a kontúrjai közé szorult szentséget, ahogy a porcelánbőre a köldöke alá gyűrődött, a combjai vonalát, a háj hullámzását a testén, ami itt-ott kibukkant a szűz stólája alól, a nyaka ívét, a száját, a szemét, a füleit. Rengetegszer kilestem a szüleimet gyermekkoromban, amikor szerelmeskedtek, éreztem anyám anyaságában az apám húsát, és az egész hálószoba engem ünnepelt. Vallásórán úgy tanultam, hogy a szeretet, ami egy gyermekkel érkezik, megváltja a világot. Aztán felnőttem, felcímkéztek, ágyba dugtak, elgurítottak és egy tizenegy és fél hetes tortúra után senki sem hiányzott már belőlem. Elvetéltem, és szégyelltem magam, hogy erőlködnöm kell, hogy minden könnycseppem hamis. Soha semmit se akartam mindenáron, gyermeket sem. Elevenen emlékszem arra az érzésre, milyen melegség járt át, valahányszor magamhoz szorítottam a kedvenc hajas babámat, amikor kicsi voltam. Anya akarok lenni, amióta csak az eszemet tudom. Ugyanakkor képtelen vagyok egy megtérülési kalkuláció tárgyává tenni az anyaságom, nem tudok a társadalmi jólétért, vagy jobb létért szülni, még akkor se, ha első ránézésre jól jártam volna azzal, ha mégis időben észbe kapok és engedek a szemforgató morálból. Az adókedvezményért szült gyerek távolról és statisztikusan nézve tömegcikk, és soha nem akartam egy efféle tömegcikk hajszolt és boldogtalan anyjának lenni, pedig egyáltalán nem biztos, hogy így lett volna. Idegenkedem azoktól a nőktől, akik a boldogságuk okát az anyaságuk tényéből vezetik le, és a nőiességük kiteljesedését a gyermekszüléssel nyomatékosítják. Egy boldogtalan nő nem feltétlenül válik attól jelentősen boldogabbá, ha gyermeket szül. Nem nehéz a szülőségben árnyoldalakat, leküzdhetetlen kihívásokat, önvádat és szűnni nem akaró szorongást találni annak, aki fogékonyságot mutat arra, hogy mindenben meglássa a reménytelent. Amikor teherbe estem, minden tagom ellenkezett az ellen, hogy gyereket szüljek, elkeseredett voltam, nem volt társam, munkám, otthonom, és egy még meg sem született magzatot nem lehet megterhelni azzal az elvárással, hogy a születésével majd hirtelen egy csapásra szebbé tegye az életemet. A gyermektelenséghez nem kell semmi különös, az ember tulajdonképpeni alapállapota, hogy senkinek sem számol el azzal, hogy szülői felelősséggel tartozna valakiért, aki kiszolgáltatottabb nála, de bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjünk nézni azzal, hogy az anyaság fizikai és lelki ténye sokkal kevésbé esik egybe, mint ahogy az triviális. Számtalan nőt ismerek, aki biológiai értelemben ugyan nem anya, de édesanyaként viselkedik és gyermeket nevel. Az anya úgyszólván a gyerekkel együtt születik, de míg pontosan tudom, mennyi idő telik el a megfoganás és a születés között, egyáltalán nem tudok választ adni arra, hány hónap alatt válik valaki a szó átélt értelmében anyává, talán évek kellenek hozzá, talán évtizedek, és talán vannak nők, akikkel ez akkor sem történik meg, ha már sok gyerekük született.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock

Facebook Comments Box