„Mert ha levegőnek néznek, legalább nem bántanak. De ha bántanak, legalább érzékeltetik veled, hogy látnak téged, tudják, hogy ott vagy – nem vagy szellem” – írja Erika, akinek egy véletlen ismeretség segített megérteni és feldolgozni a bántalmazó családi hátteret. És hogy végre értékesnek érezhesse önmagát.
Néhány nappal ezelőtt töltöttem be a 26. életévemet. Jelenleg pszichológusként dolgozom, boldog és tiszteletteljes párkapcsolatban élek, nagyszerű barátaim és két csodálatos cicám van. Azonban ahhoz, hogy ma mindezeket büszkén írhassam le magamról, hosszú út vezetett. Az elmúlt 10 év alapjaiban változtatta meg az életemet.
16 éves koromig a megszokott módon zajlottak a mindennapjaim: iskolába jártam, tanultam, és ha volt rá lehetőség, a barátaimmal voltam. Szerettem olyan dolgokkal és olyan emberekkel tölteni az időmet, akik nem állnak kapcsolatban a családommal. Nem volt bennem düh vagy harag feléjük, egyszerűen nem éreztem jól magam velük.
Mindig is kívülállónak éreztem magam a családtagjaim körében. Sokszor megbántottak, bár inkább az volt a jellemzőbb, hogy levegőnek néztek. A mai napig nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb érzés. Mert ha levegőnek néznek, legalább nem bántanak. De ha bántanak, legalább érzékeltetik veled, hogy látnak téged, tudják, hogy ott vagy – nem vagy szellem.
A családi összejöveteleken valahogy tőlem sosem kérdezték meg, hogy mi újság velem. Vagy ha meg is kérdezték, a válaszom már láthatóan nem érdekelte őket. Így többnyire csendben ültem végig (ülöm végig a mai napig) ezeket a találkozókat. Ma már tudom, ez amiatt van így, mert nem ugyanazokat az értékeket valljuk és teljesen máshogy látjuk a világot.
Sok önismereti munkámba került, de ma már le tudom írni: a szüleim minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy jól neveljenek fel engem és a bátyámat. Csak sajnálatos módon, amit apa helyesnek tartott (a saját szülei nevelési módja), messze állt a normálisnak mondható megközelítéstől. Gyerekkoromban azt láttam, hogy apa nem törődik velünk. Hazaért a munkából, elmorgott egy „szevasztok”-ot, bement a nappaliba, és már nem nagyon jött elő aznap. Nehéz fizikai munkát végzett egész életében, végez a mai napig 62 évesen is, ami tiszteletre méltó, ma már ezt nem tagadom.
Azonban amit anya tett, az mindent felülmúlt. Munka előtt és után is körülöttünk forgott, igyekezett mindent elvégezni, mosott, főzött, takarított, tanult a tesómmal, és éjszaka még dolgozatokat is javított. Szívét, lelkét kitette, hogy érzelmileg és anyagilag mindent megkapjunk.
Ő volt az, aki mindig is nagyon büszke volt rám. Láttam rajta, és mindig ki is mondta. Azonban világ életemben arra vágytam, hogy egyszer apa is ezt mondja nekem. Ez az, amit sosem kaptam meg tőle, a mai napig sem. Az ő szemében nem volt érték, amit én csináltam. Sosem felejtem el, amikor egy reggel iskola panaszkodtam neki, hogy fáradt vagyok. Mire ő azt felelte. „Mégis mitől? Egész nap csak ülsz, és bámulsz ki a fejedből.” Ha nem fizikai munkáról volt szó, az az ő szemében nem jelentett értékes munkát. Ma már tudom, hogy a szüleim között húzódó ellentéteknek is ez az alapja. Nem ugyanazokat az értékeket vallják. És ma már azt is tudom, hogy mindig is ezért állt közelebb apához a bátyám. Az ő fia, aki ahogy lehetett, befejezte az iskolát, és szintén fizikai munkát ment végezni. Na az… az bizony érték.
Egész életemben kitűnő tanuló voltam. Már elsős korom előtt tudtam egy keveset olvasni, és egy-két betűt leírni. Anyukám minden délután tanult a bátyámmal, én pedig – mivel nagyon vágytam a figyelmére – mindig velük voltam és tanultam. Ennek köszönhetően könnyen vettem az iskolai akadályokat már elsős koromtól kezdve. Versenyekre jártam, elit gimnáziumba felvételiztem. Mindent megtettem, amit kellett, amit elvártam magamtól. Mindvégig abban bízva, hogy végre megkapom azt a figyelmet a családomtól, amire vágytam. Sajnos ez valahogy mindig elmaradt.
Ahogy említettem, ez 16 éves koromig volt így. Bántott, hogy milyen a családom, de elhitettem magammal, hogy velem van a gond, ők rendben vannak. Egyszerűen nem tudtam elfogadni azt a gondolatot, hogy a családom nem jól működik, hogy egy bántalmazó közegben nőttem fel. Inkább hárítottam, inkább elhittem, hogy értéktelen, amit csinálok, és én magam is az vagyok. A bátyám és az apám ennek sokszor hangot is adott. Ha éppen olyan kedvük volt, nem menekültem a sértéseiktől.
A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy anya nem volt elég erős ahhoz, hogy megvédjen. Félt konfliktusba keveredni a férjével, így hagyta, hogy apa és a testvérem úgy beszéljenek velem, ahogy akarnak. Most már tudom, hogy ez vezetett el odáig, hogy 16 éves koromban összekeveredtem egy fiúval, aki hasonlóképpen gondolkodott. Értéktelennek tartott és csak kihasznált. Bántott fizikailag és lelkileg, én pedig ezt elfogadtam. Azt hittem ez a normális, hiszen otthon is ezt láttam.
Aztán a testvérem kapcsán pszichológus került a családunk életébe. Én pedig elkezdtem járni hozzá külön, mert egyre többször éreztem azt, hogy valami nem jó. Mintha megszólalt volna a vészcsengő a fejemben. A pszichológus felnyitotta a szemem, rávezetett arra, hogy értékes, amit csinálok, és én is az vagyok. Mindezt csak a családom miatt érzem. Eldöntöttem, hogy pszichológus szeretnék lenni, és az egyetem öt éve alatt tudatosan törekedtem a változásra, a fejlődésre – és teszem ezt a mai napig. Igyekszem olyan emberekkel körülvenni magam, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok – sok családtagom nem tartozik ebbe a körbe, és szerintem soha nem is fog már.
Az elmúlt 10 év során rájöttem, hogy az a sok érzelmi bántalmazás és elhanyagolás, ami végig kísérte a gyerekkoromat, mind nyomot hagyott bennem. A pszichológus segítségének, és a mindig mellettem álló barátaimnak hála ki tudtam lépni a bántalmazó párkapcsolatból, és a kollégiumnak köszönhetően a családomtól is el tudtam távolodni fizikailag (az egyetem után sem költöztem már haza). Az, hogy érzelmileg is eltávolodhassam tőlük, hogy ne tudjanak megbántani minden adódó alkalommal, még egy nagy feladat előttem, de folyamatosan dolgozom rajta. Annyi azonban már most biztos: már nem várom, hogy apa azt mondja, büszke rám. Büszke vagyok magamra helyette is.
-erika-
Illusztráció: Shutterstock