Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Labancz Norbert írását olvashatjátok.

A történetemnek fontos díszlete a pandémia, de ebben az elbeszélésben nincs helye nagy tragédiáknak, és nem része az elmúlás sem. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt várnánk. Azonban a jelen kitárgyalása előtt ugorjunk csak vissza 2017 tavaszára. Ekkor már nagy izgalommal vártuk első gyermekünk érkezését, ennek részeként pedig sok-sok beszélgetésen át találgattuk, hogyan is fogunk élni családként. Szóba került az is, hogy a feleségem mennyi ideig szeretne otthon maradni a babánkkal, és arról is, hogy talán egy idő után átvehetném a háztartást a gyes utolsó évére. Aztán megérkezett az életünkbe a kis csoda, és persze a legtöbb naiv, elsőszülős elképzelésünk ment is a levesbe, többek között a gyes-es apuka álomképe is.
Volt bennem némi csalódottság, hogy nem próbálhattam ki magamat ebben a szerepben, de közben láttam a feleségemen, mennyire élvezi az anyaságot, és persze közrejátszott az is, hogy két évvel később, ősszel megérkezett második gyermekünk is, ami újabb csavart jelentett az életünkben.

Ekkor már a csalódottsággal keveredett egy kis adag veszteségérzés is, mert bármennyire igyekszik az apa jelen lenni és elcsípni a legfontosabb pillanatokat a gyermekei életében, bizony ezek többsége az anya kiváltsága lesz. Így volt ez velünk is, a kislányunk első két évében. Törekedtem rá, hogy a lehető legtöbb időt a családommal töltsem, és arra is, hogy a lehető legegyenlőbb mértékben kivegyem a részem a gyereknevelésből és a házimunkából. Nehezítő körülmény, hogy hasonlóan sok más családhoz, a nyüzsgő fővárostól elbúcsúzva az agglomerációba költöztünk. (És ez most nem az agglomeráció miatt szétszakadt családi mintát mutatja be, miszerint apa ingázik, a vágyott családi ház minden nyűge a gyerekneveléssel együtt pedig az anyára marad. Ahogy mondani szokták: az egy másik sztori.)

Szóval így fordultunk rá 2020 tavaszára. Minden normálisan folyt a medrében, és a vírus terjedéséről szóló híreket is csak annyira dolgoztuk fel az elején, mint a pelenkacsere-cunami közben háttérzajként futó zombiapokalipszis filmet a tv-ben. Aztán persze utolért a valóság, és eljött a lezárás ideje.

Irodai munkám van, ezért szinte a kezdetektől működött a home office-ra való átállás. Az elejétől tudtam, hogy ez új lehetőséget jelent számomra az apaszerepben való kiteljesedésre. Már csak azért is biztos voltam benne, mert az ingázás jelentette három órát kapásból megspóroltam, és hát, ha akartam volna, se tudtam volna másra fordítani az így rám szakadt szabadidőt, mint a családomra.

Az itthoni munka előnyeivel folytatom. Talán sok anya számára ismerős szituáció, hogy sokszor szó szerint nem jut el még pisilni sem órákig. A totyogók számának függvényében a helyzet tovább fokozódhat. Ha pedig mégis sikerül beiktatni azt a bizonyos szünetet, az sem lesz a felhőtlen megkönnyebbülés és néhány percnyi vágyott magány fellegvára. Ebbe a helyzetbe tudtam jó tempóval becsatlakozni. Amikor a feleségemnek szüksége volt tíz percre, akkor én is tartottam tíz perc szünetet a munkámban. Ha összecsaptak a hullámok a feje felett, mert mondjuk az egyik csemete orra esett a bátor totyogásban, a másik csemete pedig torka szakadtából üvöltött a hasmenés miatt kicsípett babapopsi miatt, akkor ott tudtam lenni támaszként. Közhelyes tanulság: ha osztozunk a terheken, akkor tényleg minden sokkal könnyebb.

Amit élveztem a helyzetben, hogy a gyermekeim fontos mérföldkövei a szemem láttára történtek meg. A laptop mögül ki-kikandikálva szemléltem, mennyi munka van abban, hogy megtanuljon egy baba feltérdelni, aztán hogy megtanuljon felállni. Végigkísértem, miként következik be az első lépés, és hogy alakul ál szép fokozatosan magabiztos totyogássá, majd sétává. Az első szavak, az első mondatok, az első ajtókilincs-lenyomás és így tovább.

Ott voltam, amikor estek-keltek, és a kis bogyókák egymást vígasztalták. Ha nagy volt a nyűgösség, és anya már uncsi volt, mindig tudtam szakítani egy kis időt, hogy kizökkentsem a srácokat, és bolondozzunk egy kicsit. Így van ez a mai napig. Ha a béke megborul egy-egy játék miatt, vagy hogy ki ül először az etetőszékbe, vagy épp a négyréteg ruhát kellene ráimádkozni a srácokra egy jó kis játszóterezés miatt, akkor jól jön a plusz segítség, a figyelemelterelés, a feladatok leosztása.

Na. Lehet, hogy ez a blokk extrém giccsesre sikerült, de most ide nem teregetem ki a szennyest, hogy fürdetés után már gyakorlatilag láthatatlanná válok mindkét gyermekem számára, és csak anya létezik. Meg hogy volt néhány hamvába holt kísérletem, miszerint majd éjszaka visszaaltatom bármelyik gyereket is…na persze… Úgy alszom, mint a bunda, legyen szó ágyúdörgésről vagy gyermektorokból felszakadó mennyei háborúról. Vagy ott van, amikor…De tényleg. Hagyjuk is a témát.

Visszakanyarodva. Nem tudom, hogy más apa is érzi-e legbelül, mellkas tájékon azt a szorító érzést, amikor egyedül marad eleinte a gyermekeivel…hogy másnak is cikáznak-e olyan gondolatok a fejében, hogy elég jó vagyok-e nekik? Biztos nem lesz semmi baj? Tényleg jó ötlet volt rám bízni a két porontyot ilyen sok időre? (Sok idő: a hozzászokás függvényében öt perctől akár egy-két napig terjedő időszak.) Szóval abban is segített a tartós itthonlét, hogy ne féljek egyedül maradni a gyermekeimmel, hogy tudjam, elég jó vagyok apának.

A mai magyar társadalmi berendezkedés még nem igazán van felkészülve a gyeses apukákra, és valljuk be, a mai apukák számára nem is áll rendelkezésre több generációnyi jó példa, hogy hogyan is kell a karrier mellett jól bevonódni a gyereknevelésbe. Csak tapogatózunk, és persze bújjuk a kortárs szakirodalmat, mit is tehetünk azért, hogy önálló, kiegyensúlyozott, kritikus gondolkodású, boldog felnőtteket neveljünk szemünk fényeiből.

Szóval így történt, hogy az emberiségre szabadult, fertelmes világjárvány a családom mellé parancsolt, szerencsés módon a munkám is megmaradt, és tevékeny részese lehettem gyermekeim korai fejlődési szakaszának. Olyan élményekkel gazdagodtam, amire csak vágyakozhattam volna, amiről apáink és nagyapáink generációja még csak nem is álmodhatott.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock