Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Ábel írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

A tornácra felfutott szőlőfürtök fürdőző darazsai és a tíz évente elhulló házőrzők kopjafái közt, barack és almafák árnyékában falatozunk nyaranta. Saját termés az asztalon, rohadt és kukacos. A hosszú tornác végén egy újabb rozettaszerű ablak, a ház rózsás üvegű világító ékköve. Nagyapám szerint az igazi ékkövek mi vagyunk, nem az ablak. A kapuval szemben a salakos focipályán porzik a bézsszínű anyag, már búcsúkor sem települnek ki az árusok, a vándor körhintások és dodzsemesek (régen több körhinta volt, a sor pedig egészen a sarkig kacskaringózott a zsákbamacskásnál, de most már nincs körhinta, mert nincs gyerek, sarkig kanyargó sor sincs, mert a gyerek lett a zsákbamacska).

 A szódáskocsit Jani bácsi vezeti a főúton, állítólag harcolt a forradalomban. Ma már nem számolják a korát, a gyerekei, akik számolták, azok már meghaltak. A gyerekeinek meg nem lettek gyerekei. A sakktáblás szerkezetű faluban – ahol egyre kevesebb a bábu – csak egy utca van rendesen felfestve, néha így is feltorlódik. Na nem az autóktól. Tehenek csörömpölnek a betonon, s néha törött lábú őzek szökkenek át az úton.

A portára – ahogy nagyapám hívja otthonát – gyerekkoromban sokat jártam. A mostani látogatások, úgy érzem, már kötelező körök. Ez rossz érzés, de a nagyapám nem olyan ember, aki bármiben is hagyja, hogy segítsek. Azt hiszem. Hátul a hideg borospince mellett, a korhadt-deszkás szerszámos sufniban méretre vágott farönkök vannak betárazva, mellette pedig a pottyantós, melynek falai szintén pudvásak. Azért építette, hogy nagyvendégségkor azt is lehessen használni. A kút vizébe leejtek egy kavicsot, három és fél másodperc múlva csapódik. Megcsinálom tizenkétszer egymás után, elámulva a mélységtől. Általában az életben is tizenkétszer csinálok értelmetlen tevékenységet szemben egy értelmessel.

Most épp tél van – csak az ablak, ami rózsázik, a természet pihen –, ezért a hátsó szobában gyűlünk össze, ahol az asztalon már előkészítve a kupicának és kvaterkának való. Mindent kólának hívunk. Szőke kóla meg barna kóla. A nyári konyhában görnyedten állok, még télen is ott készül a húsleves, nagyapám második felesége tüsténkedik. A lombtalan fák közt látni omladozó gyárkéménytornyot, üres focipályát (ahol csak a vizesderekú öregfiúk futnak össze néha), egy dombtetőről pedig a keresztrefeszített szemlézi a völgy lakóit, fából – úgy hajlandó csak ott maradni. A temető, a falun kívül, egy elhajló utcából nyílik. Csendes, épp ezért lopják a virágot meg amit lehet. A bejáratánál vegyszeres flakonok heverésznek rendezetlen, azokban hordjuk fel a vizet a sírokhoz. Rengeteg halottunk van, kevesen vagyunk rájuk. 

Az ebédlőasztalnál ragaszkodom ahhoz, hogy nagyapám mellé üljek, gyerekként megszoktam. A nagypapám sem szereti a töltött káposztát, minden másból ő is kétszer szed. A szobát – ahova aludni heverednek – nem fűtik be. A dunnákat minden lefekvés előtt megpüfölik. További két szoba üresen áll, penész a falon, illik a környezetbe. A kihalt szobákban hol apámról, hol nénimről egy fiatalkori kép. Vad és elszánt tekintetek – riasztóként szolgálnak a betörők ellen. El is kél a környéken – bár nagyapámat tisztelik a banditák –, de amikor a környéken már nem marad mit ellopni, akkor ő is bajba kerülhet. A fürdőszobában hátmosók lógnak, külön fogkrémes pohár és vérnyomásmérő, amivel aztán mindenki leméri, hogy éppen most nagyon magas vagy nagyon alacsony a vérnyomása. Aztán jönnek a magyarázatok. A hintaszék több évtizedes darab, a tükör torzít, aljába tuszkolva én meg a testvéreim vicsorítunk. A könyves szekrényen a kötelező Pál utcai meg Winnetou, tetején építész nénim egyetemi makettjei, amiket régen babaházaknak néztem és ideges lettem, amiért nem játszhattam velük. A levegőben keveredő karieshu szag és húsleves illatának furcsa ötvözete szüli meg a mámoros nyugalmat. Persze az ilyen szintű romanticilázásra csak az képes, aki évi csupán néhány alkalommal látogat el a kelet-magyarországi régióba. Én is ilyen vagyok.

Visszatérő kérdés, hogy a leves után lehet-e bármilyen színű kólát inni. Én szerintem lehet, de nekem nincs gyerekem. Még. Aztán megkérdezik azt is mindig, hogy mikor lesz és én egyre későbbre tolom. A létszámot is csökkentem. Mondom védekezésül gyorsan, hogy jó lenne saját lakás, állandó autó – bár még jogsit sem szereztem – és több szabadidő. Mire aztán nagy a felhördülés, tanácsba adják, hogy stabilizálni kell az életem. Mire visszakérdeznék, hogyan értik, másra terelődik a szó. Nagyapám csak nekem mondja, hogy ha ő a megfelelő alkalmakra várt volna életében, soha nem lett volna gyereke.

Stabilizálni. Van ösztöndíjam, mindjárt diplomához jutok, és egyetem mellett már dolgozok is, heti háromszor főzök, négyszer lent vagyok a konditeremben. Miről beszélnek? Jó, hát a barátnőm nem akar gyereket, ezt a család nem tudja, ha elmondanám, ellenségesek lennének vele. Ettől megóvnám őt. Anyukám mindig elmondja, hogy már nagymamakorban jár. Én meg mindig válaszolok, hogy egyetlen barátomnak sincs gyereke még. Ráadásul megértem a barátnőmet is, a jogi iroda, ahol dolgozik, elképesztően jól fizet és van perspektívája is a jövőre nézve. Szokta is mondani, hogy többre hivatott, bár én erre sosem felelek. Furcsa rájönni itt a nagyszobában, hogy ha a barátnőm előrukkolna, hogy mégis csak gyereket szeretne, biztosan azt mondanám neki, hogy később. Még furcsább ráeszmélni arra, hogy 25 éves leszek és nem azért nem akarok gyereket, mert valami nem az igazi, hanem mert egyáltalán nem szeretjük egymást a barátnőmmel. Nincs rá időnk. Azt sem tudom, most hol lehet. Dehát ez a stabilizálás, nem? Állandó szexuális kapcsolat, a barátaim hajtogatják mindig. Majd balra pillantok egy tükörbe, melyet bő két évtizede rakott fel a falra a nagyapám és végtelen hosszú nyári délutánokon magamat láttam benne, ahogy a szőnyegen játszok. Ahogy nézem magamat és őt, rájövök, talán már nem nekem kéne ragaszkodni ahhoz, hogy mellé üljek az asztalnál.

Nagyapám nagyokat ásítozik. Akkorákat, mint a faluja. Sziesztára készülnek és reménykednek abban, hogy majd felkelnek a pihenés után. Abban, hogy estére is marad húsleves és hogy újra növekvő mezítelen lábaktól porzik majd a bézsszínű salak. Abban, hogy megtanulunk magunkon kívül mást is szeretni. Barackot ad a fejemre, de nem úgy, hogy fájjon, inkább csak simít. Én sosem adtam senkinek sem barackot. Rám mosolyog, majd böffent – ettől régen mindig meglepődtem –, így jelzi második feleségének, hogy finom volt az étel. Majd egy mosollyal a szája szélén szavakkal is megjegyzi halkan: isteni. 

Előbb a szülei haltak meg, aztán a felesége, a testvérei majd a fia – az én apám. Túl néhány halálos betegségen, gyári baleseten és villámcsapáson, még mindig gyermeki szemmel fogad, mesél és dicséri a méltót és méltatlant. Ő sosem magyarázza, hogy most éppen miért magas vagy alacsony a vérnyomása. Szerintem a mérés után egy perccel már nem is emlékszik rá. Ő tizenkétszer csinál értelmes dolgot szemben egy értelmetlennel. Ő megtanulta magánál jobban szeretni az embereket. Azt hiszem, egyetlen dolgot nem tud természetesként mégsem elfogadni, a fia elvesztését. Apám betegsége hosszan tartott, még maga is mondta, hogy nehéz eldönteni: az Isten akkor kegyesebb-e hozzánk, ha hirtelen, váratlanul szólít el, vagy ha módot és időt ad a felkészülésre. Bizonytalanul háborgok magamban, mint egy kamasz, kell-e nekem stabilizálni?

Kipirosodik az arcom, mennék a vécére, hogy hideg vízzel megmossam. Nagyapámmal egyszerre állok fel. Mondja nekem a nagyapám – mielőtt az ebédutáni pihenőjére megy az arra kijelölt sezlonra –, ő is könnyít magán egyet. Természetesen előre akarom engedni. Ő csak mosolyog, szétgombolt ingére egy vékony kardigánt vesz fel. Mondja, hogy menjek csak én a vécébe, ő a szerszámos sufni melletti pottyantoshóz megy. Kikísérem a kertig, most veszem észre, hogy a falra felfuttatott szőlő már nem ágaskodik a falon, csak árva indái maradtak ott. Szőlő híján nem fürdőznek a darazsak, érzelmek híján nem fogannak gyerekek. Elmúlik bennem a háborgás és már hiszem, hogy lesznek gyerekeim. Nézem a nagyapámat, ahogy elmegy a kút mellet. 87 éves. És még mindig hátra jár, ha engem előre engedhet.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock