Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Kovács-Pál Ágnes írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Nagy családba születtem. Egy szűkkörű „kiscsaládi” eseményen is vagyunk nyolcan, bővített körben, ami még mindig csak az egyik szülőmhöz kapcsolódó rokonságot jelenti, legalább huszonöten, és pont ugyanezt lehet elképzelni, ha a másik szülő irányába teszünk kitekintést.

Öröklötten vallásosak vagyunk ugyan, de nem gyakoroljuk, kifejezetten elfogadónak mondanám a családi hozzáállást ehhez a témához.

Nem úgy, mint a gyermekvállaláshoz.

Mióta az eszemet tudom, én is ezt a példát szeretném követni, nyitott gondolkodású, de meghatározott értékek szerint élő, nagycsaládos szeretnék lenni – vagy legalábbis szerettem volna lenni, amíg a tudatalattimban működő mintázatok határozták meg a gondolkodásomat és terveimet.

Mielőtt egyetemre mentem, pontosan tudtam, hogy 24 évesen már anyuka szeretnék lenni, legalább egy picivel, de ha van rá lehetőség, már úton lehetne akár a második baba is. Óriási lángon égő szerelemmel teli kapcsolatban éltem akkoriban, úgy tűnt, minden adott a tervek teljesítéséhez.

Egyszer csak elkezdett romlani a kapcsolat, sok veszekedés, erős érzelemkitörések, se veled-se nélküled helyzetek követték egymást hat teljes éven át.

Eközben megváltoztam én is és a világhoz való hozzáállásom is.

Elkezdtem érdeklődni az érzelmi intelligencia fejlesztése iránt, ami aztán elvezetett kineziológushoz, természetgyógyászhoz, pszichológushoz, jógi mesterhez, majd a tantrához is. Mondanom sem kell, mostanra merőben eltérő véleményem lett a gyermekvállalásról.

A kineziológussal tartott szeánszok alatt előbukkant az édesapámmal való kapcsolatom. Milyen természetű, milyen köteléken alapszik, hogyan is viszonyulunk egymáshoz, és így tovább. Eszembe jutott akkor egy történet pár évvel azelőttről.

Talán pont 24 éves korom körül történhetett – mit ad Isten –, mikor egy strand kellemesen melegvízű medencéjében édesapámmal beszélgettünk a gyermekvállalásról.

Érdeklődő volt. Elérkezett a beszélgetésünk abba a szakaszba, hogy tisztáznom kellett, ami neki akkor nem volt egyételmű: olyan betegséggel élek, aminek következtében talán soha nem lehet gyermekem. Elmeséltem szűkszavúan, hogyan érint ez, hogy nem könnyű és haladok az úton ennek elfogadásához. A tekintete egész üressé vált közben, majd kibukott belőle:

– De, akkor mi lesz veled?

Mondtam, bármi lehet a jövőmben ettől függetlenül, nem kell, hogy ez meghatározza az identitásomat, de hozzám tartozik majd egy életen át. Nem értette.

– Egy nő valódi feladata, egyetlen értelme, hogy gyermeket szüljön. Anyáddal össze sem kerültünk volna, ha azt mondja, nem akar vagy tud gyermeket szülni. Milyen férfi fog így téged szeretni? Mihez kezdesz így az életeddel?

Ezek a kérdések iszonyatosan mély sebet ütöttek rajtam, a lelkemen, az önértékelésemen, önbecsülésemen. Összezavarodtam. Valóban értéktelen lennék gyermek nélkül?

Hosszú évek kemény munkája során, pénzt, energiát, időt, emberi kapcsolatokat nem sajnálva kutattam a kérdéseimre a válaszokat. Honnan ez a sok harag? Mi az oka az ingadozó hangulatoknak? Miért csak másfél évet tudtam párkapcsolatban élni mindig? Miért akarok megfelelni minden, az életembe érkező férfinek és mindeközben párhuzamosan legyőzni őket? Megmutatni, milyen erős, határozott vagyok és önálló. Bizonyítani akartam folyton-folyvást.

Nem utolsósorban pedig mit jelent ez a betegség számomra? Miért van jelen az életemben?

A sématerápiát követően vált világossá ezer meg egy tudat alatt működő mechanizmus, amelyek egészen addig határozták meg az életemet, amíg a felszínre nem hoztam őket. Ahogy Carl Gustav Jungtól tudjuk: „Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod hívni.”

A tantra szemléletének felszíni kapargatása után egészen a másik véglet rabja lettem. Nyitott kapcsolatot akarok, élvezni, érezni mindent, teljes flow-ban élni, gyermek nélkül, szabadon.

Így is lehetek teljes, így is élhetek értékteremtő és kiegyensúlyozott életet. Lehetek elégedett és boldog, ahogy akarom, éppen úgy.

Miután megéltem mindkét végletet, most figyelem magam. Vágyom-e családra, vonz-e az anyaszerep. Most éppen gyermektábort szervezek és talán ebben találom meg a gondviselői mivoltom vagy éppen ennek hatására születik meg bennem először a valódi vágy, hogy gyermeket szeretnék, miatta és magam miatt. Ki tudja.

A hozzám legközelebb álló barátnőm ősanya típus, fantasztikus beszélgetéseink szoktak lenni a témáról.

Elfogadásban. Szeretetben. Figyelemben. Kíváncsiságban és megértésben.

Hiszen gyermeket nevelni is így lenne érdemes, nem?

Fotó: Illusztráció/Freepik