Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Salamon Gábor írását olvashatjátok.
Hadd kezdjem a Vukos játszótérrel. Ott játszódott az egyik kedvenc apás élményem. Szofi lányom akkor három év körül lehetett. Nem az a nagy bátor mászókázó, ami önmagában nem gond, viszont nagyjából állandó dilemmát okoz, hogy mennyire és hogyan feszegessem a határait. Hol van a bátorítás és az erőltetés közötti láthatatlan határ, és különben is, ha nem mászik fel, legalább nem esik le.
Szóval ott van a csúszdás mászóka, aminek az első foka neki akkor kábé csípőmagasságú volt. Szerencsére pont jó kihívás ahhoz, hogy mászásra csábítsa, de sajnos túl magas ahhoz, hogy ne jöjjön az ilyenkor szokásos és mindig kényelmes „Apaaa, felteszeeeeel?” Mondtam, hogy nem, és a tenyeremmel pótoltam neki a hiányzó lépcsőfokot. Bevált. Ritka jó pillanat volt. Sikerült úgy segítenem neki, hogy ettől nem sérült a híres „én csináááálom”, és teljes egészében saját eredményként tudta elraktározni magában. A hab a tortán akkor jött, amikor egy csúszás után visszatért a következő körre, és rendíthetetlensége teljes tudatában addig erőlködött, amíg segítség nélkül egyedül is felmászott.
Bárcsak mindig ilyen egyszerű lenne apának lenni, hogy csak odatesszük azt a tenyeret, ami se nem túl sok, se nem túl kevés. Jó lenne tudni, hogy amikor az a két dolog harcol bennünk: hogy állandóan megvédjük egy vélt vagy valós veszélytől, illetve, hogy de jó lenne, ha a saját maga módján fedezné fel a világot annak minden kockázatával, szóval, hogy ilyenkor hová is kell tenni azt a tenyeret.
Vagy ott van a határszabás kérdése. Nagyon érzékeny egyensúly-játék ez is. Vannak pillanatok, talán még délutánok, vagy akár egy-egy nap is, amikor négyévesünk tündérien együttműködő. Ha megegyezünk, hogy csak egy rajzfilmet nézhet meg, akkor annak a végén maga kapcsolja ki a tévét. És aztán vannak pillanatok, amikor akár egy ilyen együttműködős idill közepette is számomra teljesen hirtelen, alig érthető okokból egyszer csak lecsap a hiszti és a „neeeem”, a „méééég ezt az egyeeet”, vagy újabban a „ne lakjál itt” vagy akár egy egész ügyes érzelmi zsarolás is előkerül a részéről. Csupa értetlenség és tehetetlenség leszek, aztán persze jön a türelmetlenség és rosszabb esetben a düh.
Szeretném, ha lenne olyan gyors és egyszerű kiút ezekből a helyzetekből, mint a tenyerem volt a Vukoson. Tudjak úgy segíteni neki, úgy terelgetni őt, hogy attól ő is jól érezze magát, és én sem kapok a nyakamba egy méretes bűntudatot („már megint túl engedékeny voltam”, „már megint leuraltam” – amúgy valaki mondja már meg, hogy élhet ez a két ítélet párhuzamosan bennem egyazon gyerekkel kapcsolatban).
Jó ilyenkor előkapni a Kapcsolódó Nevelésből tanultakat. Hogy ő eredendően jó, és hogy csak kapcsolódni akar, amikor azt üvölti már félig artikulálatlanul, hogy „menj innen” (ilyenkor nekem mindig bevált a két lépést hátra, de ott maradni). És jó azt is tudatosítani, hogy az ő világában, főleg ilyenkor, még nincs „volt” meg „majd”. Csak az a pillanat van, amikor sikerül felmászni és övé a világ, vagy amikor nem sikerül felvenni a pólót. („Most komoly?! Eddig mindig sikerült! Indulnunk kellene. ÁÁÁÁ” – persze jobb napokon ezek csak idejében elkapott gondolatok maradnak…) És hogy ő e pillanatok hevében sok mindennek elmondhat, akár felém is lendíthet egy ütést, nekem az a legfontosabb, hogy megértse, mennyire rendben van az, hogy mérges minden egyes korlátért. És hogy én akkor is szeretem, amikor mérges. És akkor is, amikor én vagyok rá mérges. Sokszor elmondtam, elmondtuk ezt neki a felfokozottabb helyzetek után. És kevés dologra vagyok büszkébb, mint hogy ezt sikerült vele megértetni.
Mert olyan nincs, hogy „Szeretlek, DE …”
További parákat, nyafogásokat és büszkeségeket Szél Dávid pszichológus-apa könyvében olvashatnak. Az Apapara bővített, átdolgozott kiadása a kiadó webshopjában kedvezményesen vásárolható meg.
Fotó: Illusztráció / Shutterstock