Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Szalma Botond írását olvashatjátok.
Május 3-4.
Hétfőre nyomasztóvá vált számomra Beni ajándéktalansága. Ilyenkorra, a születésnapjaik vigíliájára már nálunk szokott lenni a szajré. Helyette most majré van, bennem. Nincs egy épkézláb ötletem, alig foglalkoztam a témával, és leginkább az utóbbi tény zavar. Tamarától nem várom el, hogy megoldja helyettem, de neki sincs heuréka-élménye. Nem akarom kiszúrni a szemét egy doboz legóval, amit amiatt vennék, hogy legyen valami a kezemben. Kamerás drónt szeretne, de arról hamar lebeszéljük, az egyre szigorúbb jogszabályi környezetre hivatkozva. Utóbbi bürokratikusan hangzik, pláne egy nyolcesztendős fiúcskának címezve, de középső csemeténk veszi a lapot.
Én is, mert kora este elkezdtem írni neki egy levelet, amit másnap délelőtt fejeztem be. Ez nem azt jelenti, hogy egész éjszaka körmöltem. Azt a címet adtam neki, hogy „A tartóoszlop”. Tamarát kértem meg, hogy nyomtassa ki, mert ma ő ment be az irodájukba, én Lackóval maradtam itthon. Az átadása előtt elvittem a Régió Játékba, hogy közösen válasszunk neki ajándékot. Egy Technic McLaren került a kosárba, épphogy belefért, és ez a pénzkeretre is igaz, amit előtte tisztáztunk. Midőn e sorokat gépelem a hálóban, ő a friss szerzeményt szereli össze a nappaliban.
Lackó, két zoomos órája között, behívott magához a trambulinba focizni. Ritkán kerülök erre a rugós felületre, miközben vágyom rá, hogy többet ugráljak – örömömben. Az első meccs döntetlennel zárult, a másodikat én nyertem. Délelőtt hagytam, hogy a lukas idejében csevegjen az osztálytársaival. Február vége óta nem mehetett iskolába, és amióta a testvérei újra járhatnak, azt veszem észre, hogy látványosan emelkedett a dumálásigénye a srácokkal. Tamara hajtaná (nem hajszolná), én a bakról nézem, ahogy üget a maga tempójában. Pár évvel ezelőtt még zavart, hogy tőlem eltérően áll a tanuláshoz, aztán a tavaly tavaszi bezárkózás végképp afelé billentett, hogy ezt az időszakot át kell vészelnünk, és ebbe nem fér bele egymás froclizása. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy keresem, mivel motiválhatnám, de nem tettem le róla, hogy megszerettessem vele – nem a tanulást, hanem az ismeretszerzést. Apaként – apránként – utóbbira érzek késztetést és képességet. Előbbiben jelenlegi és jövőbeli pedagógusaira számítok, javarészt ismeretlenül. Mindezek közepette, még vasárnap délután, a könyvespolcom előtt nézelődve, megakadt a szemem Szent Ágoston vallomásain, amelyben itt lapult a könyvjelző: „Gyermekkoromban (…) nem szerettem tanulni s igen keservesen esett, ha rákényszerítettek. A kényszer javamat akarta, csak én viselkedtem rosszul; ha nem szorítottak, nem tanultam. A kényszercselekedet, még ha jó is, nem igazán értékes cselekedet; s nem is azok tették nekem a jót, akik hajszoltak, hanem te igazítottál engem jóra, Uram.” [Első könyv, XII. fejezet, az 1995-ös kiadás 38. oldala]
Mostanában, ha nem is minden este, de olvasok nekik, a Rumini-ből (Szent Ágostonnal még várok). Ez hónapokig Tamara reszortja volt, én a közös esti ima – és a homlokukra történő kiskereszt rajzolás – után elköszöntem tőlük, és levonultam a földszintre. Előző gondolatmenetemhez passzolóan, belső késztetés hatására változtattam szokásomon, ezért jól esnek ezek az általam kihangosított fejezetek, amelyeket olykor oldottabb formában adok elő. Fecó szokott leghamarabb elaludni közben, őt Lackó követi, Beni pedig a legritkább esetben dől ki azelőtt, hogy becsukom a könyvet.
Május 6-7.
Ezt a két napot szemeltem ki arra, hogy Lackóval kettesben Balatonföldvárra menjünk. Ez volt az első alkalom, hogy pár óránál hosszabb időre elvonultam valamelyikükkel. Neki csak szerdán mondtam el, hogy másnap indulunk. Csillogtak a szemei, és az ottlétünk alatt is többször mondtuk egymásnak, hogy mennyire jól érezzük magunkat. Vittük a rollerét, ő azzal gurult a városban, én egy ottani biciklivel. Bevásároltunk estére, épp annyi mindent, hogy elférjen a magunkkal vitt hátizsákban. Rendeltünk vacsorát, aztán filmet néztünk. Tíz után kerültünk a nappali kihúzhatós ágyába, ami kettőnknek szűkös, ezért éjjel bementem a hálóba. Pénteken csak egy osztályfőnöki órája volt, ezért előtte és utána tudtunk jönni-menni. Kiszemeltünk magunknak egy éttermet az ebédhez, ez volt az idei nyitónapjuk, de csak háromtól mehettünk volna be, ezért beültünk az apartmanunkkal szemközti büfébe, és hamar megállapítottuk, hogy semmit sem vesztettünk vele. Rövidgatyában és pólóban élveztük a finom falatokat meg a napsütést. Egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy ha feltesz egy kérdést, akkor mennyire szabatos választ adjak neki.
Benit láthatóan megviselte, hogy nem vele történt mindez – a bátyja részletesen beszámolt a testvéreinek arról, hogy mikor mit csináltunk. Mondtam neki, hogy őt is el fogom vinni magammal, és elképzelhető, hogy nem kell három évet várnia rá. Hitte is, meg nem is. Fecó még nem érte el azt az életkort, hogy kifogással éljen eljárásommal szemben. Kettejüknek Tamara pizzát rendelt csütörtökön vacsorára, az esti mesét pedig videóhívás közben olvasta fel, hogy Lackó is bekapcsolódhasson. A hét utolsó tanítási napján Benit és Fecót is egy-egy osztálytársukhoz vitték a kis barátok szülei, így Tamarának jutott ideje ajándékvásárlásra, a vasárnapi, családos összeröffenés előtti utolsó pillanatokban.
Ameddig Lackó leckét készített, illetve az osztálytársaival csetelt, addig kimentem a vízpartra töltődni, olvasni, telefonálni. Megnyugtatóan és lelkesítően fonódtak egymásba az érzéseim és a gondolataim. Éjszaka olyan pihentetően aludtam, mint már rég. Ahogy ide értem az írásban, lehunytam a szemeimet, elmosolyodtam, és egy mélyet sóhajtottam, amit az előző mondatrész rögzítése után megismételtem. Azt is vidáman nyugtázom, hogy a „szeretnék hosszabb időre kiszakadni abból, amiben vagyok” – mind fizikailag, mind mentálisan – érzés már nem légkalapácsként rázkódva töri bennem életem beton rétegeit, azon egyszerű oknál fogva, hogy elértem vele a puhább, mélyebb rétegeket.
Fotó: Illusztráció / Shutterstock