Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most az egyik második helyezett, László írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

A ’70-es évek terméke vagyok, vagyis inkább egy szűkös albérletből menekülést kereső, melós páré, akik új lakásért vállaltak 3 gyereket, az egyszobás, vizesedő, olajkályhás kisházba, a főbérlő telkének hátulján – mögöttünk már csak a „pottyantós” volt, mert folyóvíz csak az utca elején volt.

Nem tudni már, hogy a segédmunkás anyám kezdett inni előbb, vagy a buszsofőr apám lépett félre előbb, de 12 év után cirkusz válás lett belőle. Mi meg, a 3 lakáscélú proli-kölyök, nem dupla karácsonyt meg évi 6 szülinapot szereztünk, hanem egy alkoholista roncsot a kocsmatöltelék hapsijaival, meg egy végül minden kapcsolatot megszakító, apának nem nevezhető, addig is naponta agresszív délibábot, amelytől még csak bölcsességeket sem kaptunk útravalónak. Emlékeink is inkább csak a verésekről maradtak.

Felnőttünk. Kerestük magunkat, ki rosszul, ki rosszabbul. Én kezdetektől tudtam, hogy nem akarok gyereket, mert nem akarom ezt a borzasztó mintát továbbadni. Eleinte csak azt tudtam, hogy ami történt, ami történik, ahogy nem tudok létezni, ahogy reggelente fáj felkelni, azzal nem terhelhetek egy tőlem függő lényt. Később – öngyilkossági kísérletekkel, pszichiátriákkal, kilónyi gyógyszerrel később – tudatosan vállaltam, és szükség esetén, ha mégoly halkan is, de hangoztattam is, hogy nem akarok felelős lenni senki másért, hiszen magamért is alig tudok.

18 évesen jött az első szerelem, 8 évvel idősebb, kissé mindenkiben csalódott nő, a romantika minden ígéretével, ami csak becsaphat egy magamfajta taknyost. Erősen ivott, de erre csak sokára jöttem rá, meg is csalt, erre hamarabb. Négy év után szakítottunk, de még tartott a se veled, se nélküled – én nem igazán tudtam mit kezdeni az egyedülléttel, sem otthonom nem volt, sem családom, még afféle hátországom se. A negyedik év szilveszterén bejelentette, hogy terhes, és megtartja, tőlem függetlenül. Próbáltam meggyőzni a mintámról, arról, hogy ez így büntetés egy gyereknek, de hajthatatlan volt. Én még hónapokig (vagy évekig is?) küzdöttem a lelkiismeretemmel, és hol elhatároztam, hogy együtt neveljük fel, hol pedig a lehető legmesszebbre taszítottam magamtól nőt, gyereket, terveket, álmokat.

Fizetgettem is, nem is a gyerektartást, nagy néha megnéztem, él-e, hal-e a lányomnak nevezett idegen. Ha kérdezték, szinte automatikusan mondtam, hogy nincs gyerekem. Nem éreztem, hogy van. Nem alakult ki kapcsolat, nem voltam felelős, pláne nem szerettem. Nehéz is lett volna egy teljesen ismeretlen, számomra megfejthetetlen dolgokról zagyváló lény iránt bármit is éreznem. Vagyis küldtem a mintát „rendesen”, és akaratlanul is.

Nem hiányzott. Volt bőven bajom; az állandósuló depresszió tönkretett körülöttem mindent, dühös voltam mindenkire, utáltam magamat, vagdalkoztam minden irányba, gyakran nem csak átvitt értelemben.

Eltelt 30 év. Most sem, és azóta sem, soha nem akartam gyereket. Nagy nehezen felépítettem magamat, egy ideje egy 1-től 10-es skálán már stabil nullás a hangulatom, ami óriási fejlődést jelent. Tudom kezelni, amit kell, néha még örülök is ennek-annak, a második feleségem pedig a létezésem alapja.

De mostanra van egy 30 éves, közeli ismerősöm: Tamarának hívják (nem, nem ez az igazi neve), egyedül él, gyakran találkozunk, és ő sem akar gyereket.

Fotó: Illusztráció/Pixabay