Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most az egyik második helyezett, Németh Fruzsina Lilla írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Három nap. Ennyi ideje vagyunk karanténban. Nem hatóságiban, persze, de ettől még a gyorstesztek pozitívak, mi meg, ugye, tisztességes állampolgárok vagyunk. Próbálunk azok lenni. Mi legalább próbálunk. Tízből három az hét. Tehát még hét nap van hátra. Hogy kiabáltam mindenkinek szilveszterkor részegen, hogy kétezer-huszonkettő rohadt jó év lesz, figyeljétek meg! Érzem, óriási dolgok fognak velünk történni!

Ja, óriási. Annyira, hogy január 4-re a szilveszteri bagázs majdnem minden tagja pozitív lett. Koronásként, persze. Így indítottam a szuperszonikusnak elképzelt kétezer-huszonkettőmet.

Persze, most már nagy, többszobás lakásban vagyunk, ez segít a helyzeten. Valószínűleg már rég szakítottunk volna, ha ezt az újabb hercehurcát az egyszobás Pápa téren kell újfent elviselnünk. Két hosszabb idejű karantén elég volt ott, köszöntük szépen, most jólesik, hogy mindketten el tudunk bújni egy-egy szobában, ha már nagyon elegünk van a másikból. Mert ugyan melyik nagy szerelemben nem bukkan elő az az érzés, hogy legszívesebben egy komplett herendi porcelánkészletet törnél szét a fején?! Na, ugye. Fogadjunk, hogy valamikor nagyobb értéktárgyban is gondolkodsz!

Ülök a nappaliban. Besüt a napfény a függönyön át, megcsillan a dohányzóasztal üvegén. Szép kép, idilli. A helyzetem kevésbé. Tudom, hogy túlreagálom, tudom, hogy ennél nagyobb katasztrófák is történtek, és amúgy nem nyafogok a saját lakásunkban azért, mert hiperaktív lényként tíz napra otthon maradásra kényszerített. A munkahelyem. A lelkiismeretem. A magyar kormány. Az élet.

És különben is, a gyerekes barátnőim nagy része is ezt csinálta végig. Bent volt nagyobb részt a lakásban és tette a dolgát: néha főzött, néha nem. Néha takarított, néha a férj csinálta meg. De mindenekelőtt állandóan gondoskodtak a kis újszülöttről, szeretgették a gyereküket. És sokszor voltak egyedül. Otthon.

Egyedül. Otthon. Mint én most. Csak nekem ez a rémálom hét nap után letelik – most már hat és fél. De ha édesanya leszel… persze, annak is van egy belátható ideje, amíg nem mehetsz kényed-kedved szerint jóformán sehova. De az kettő, inkább három év. Inkább három.

Én szeretnék családot. Én szeretnék anya lenni. De a három év itt, Budapest északi szélén, messze a barátnőimtől, huszonhat perc kocsiútra a családomtól – soknak tűnik. Akkor is, ha itt van a Farkaserdő, akkor is, ha itt is lesznek anyukák, akkor is, ha tele vagyunk játszótérrel és nem hiszem, hogy otthonülő fajta lennék. Tökéletesen felborítja az életet. Az életem. Más alapokra helyezi. Mint ahogyan teszi ez a járványhelyzet is. Nem, nem akarok a babát egy vírushoz hasonlítani. A baba ajándék, komolyan így gondolom, csak…

Felriadok töprengésemből. Beesteledett. És én még mindig ugyanabban a nappaliban ülök. Átfutott rajtam egy-két e-mail, egy-két írás. R. mindjárt végez a munkával és kijön a szobából. Én viszont nem tudok kijönni a karantén=anyának lenni gondolatkörből. És valahol mélyen elönt a szomorú keserűség, hogy nekem ez nem fog menni. Vágy az van. De akaratgyenge vagyok? Komformista vagyok? Gyáva vagyok? Anya-e vagyok?

Szabadulásom következő hetén rengeteg babával és kisgyerekkel találkoztam – remek kártyajátékos az Öreg odafönt – igen, szerintem öreg, mert a nagypapámként képzelem el. Láttam fáradt és elkínzott anyaarcokat. Láttam hisztit. Láttam tehetetlenséget és kétségbeesést. De láttam mosolyt is és simogatást. És örömöt egyik és másik oldalon is. Mindenekelőtt azonban csillogó tekinteteket. Ragyogókat. És akkor döntöttem. Rohadt nehezen indul, de jó lesz. Mint a kétezer-huszonkettőm.

„képzelj egy tükröt;

gondold, hogy belenézel;

hidd el, amit látsz.”

Fodor Ákos.

Fotó: Illusztráció/Freepik