Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most az egyik második helyezett, Juhász Sára írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.
Több mint négy év terápia után még mindig nem tudom eldönteni, vajon hogyan is állok igazán a gyerekkérdéssel. Hogy kinek a gondolatait, vágyait élem meg, amikor elképzelem a páromat, amint gyerekülést szerel a biciklije vázára. Ez vajon az én fantáziám vagy az anyámé?
Amikor épp válófélben voltam, anyám azzal nyugtatgatott: „nem baj, kislányom, lesz még neked társad, lesz még nekem unokám”. A mondat ma már húsba vágó, akkor valahogy megnyugtató volt, mert azt jelentette: „Nincs semmi veszve, lehetek még boldog. Az én vágyam is egy gyerek, és csak akkor lehetek igazán boldog, ha szülök, nem igaz?” Ma már inkább így hallom akkori mondatomat: „Nincs semmi veszve, még szülhetek anyának egy unokát, akivel boldoggá teszem őt”.
A társ aztán tényleg megérkezett, a gyerek viszont nem akart. Minden egyes menstruációkor mintha gyászoltam volna valamit. Olyan ismerős érzés volt ez, és már akkor is kapisgáltam, a fájdalom nem annak szól, hogy ebben a hónapban sem jött össze. Ősi, zsigeri kudarcélmény volt ez inkább, amit az életem során már számtalanszor megéltem. Ezért ahelyett, hogy kint keresném a megoldást termékenységi specialistákat hajkurászva, inkább elkezdtem befelé utazni.
A küldetésem, hogy boldoggá tegyem az anyámat, az anyaméhben kezdődött. Anyukám kivirult, ragyogott attól, hogy napról napra benne fejlődöm, mert először az életében meg tudta magának engedni, hogy ő legyen az első. A küldetéstudatom olyan erőssé vált a kilenc hónap alatt, hogy ha rajtam múlik, örökre bent is maradok a saját utam választása helyett, csakhogy anya tovább ragyogjon. Talán nem véletlen, hogy nem fordultam be, és császármetszéssel jöttem a világra.
Ha már úgy adódott, hogy kiszakítottak, növekedni kezdtem odakint, anyám ezzel párhuzamosan pedig sorvadni. Főleg olyankor tűnt végletekig boldogtalannak, amikor a saját utamat választottam, ilyenkor hetekig sírt, és bár azt mondta, menjek nyugodtan, amerre csak látok, egész lényével azt üzente, maradjak inkább vele. Kőkemény csatákat vívtam magammal sorfordító döntések előtt, rengeteg bűntudat és sajnálat kötött mindig az anyai házhoz. Sosem tapasztaltam meg igazán, milyen valódi és őszinte, önzetlen anyai támogatást, hamuba sült pogácsát és néhány útnak indító szót kapni, ezért mindig nagyon kevés önbizalmam volt az új utakhoz. Benne maradni szűkös, romboló, túlérett, sőt romlásnak induló helyzetekben viszont tökéletesen ment, hiszen a mélyben, és persze korántsem tudatosan az a vágy hajtott, hogy ha maradok, és igyekszem megfelelni, akkor boldoggá tehetem anyát. A házasságom is pont egy ilyen helyzet volt, az elvesztése pedig egy újabb elgyászolása lehetetlen küldetésemnek, hiszen megint nem sikerült a saját életemmel elérnem, hogy anya úgy ragyogjon, mint amikor velem volt várandós.
Az elmúlt években rengeteget dolgoztam azon, hogy szétszálazzam a saját vágyaimat a bennem lévő kisgyerek lehetetlen küldetésétől. Akárcsak egy mesei hősnő, aki lencsét válogat a hamuból, úgy próbáltam kiszemezgetni a felhasználhatót, az értékeset. A szorgos munka közben pedig váratlan ajándékokat is kaptam magamtól. Megtanultam előre sorolni magam a saját életemben, ahogy eddig anyai ágon egyik női felmenőm sem tette. Összekapcsolódtam a bennem élő, magára hagyott kisgyerekkel, és ahogy egyre inkább elismertem a szükségleteit, úgy növekedett fel bennem egy megtartó belső anya is, aki képes együtt lenni gyermekkorom nehéz érzéseivel. Megtanultam igazán dühös lenni, amiért anya a kimondatlan elvárásaival megfosztott a saját utam, a belső hangom felismerésétől, az azon való járás, az arra való hallgatás jogától.
Vicces, de a válogatás közben olyan „anyává” váltam, akit magamnak is kívántam volna. A sors fintora, hogy eközben azt érzem, ezt a nehezen kimunkált pozíciómat a saját életemben, az áldott állapotot, hogy végre én vagyok a saját életem főszereplője, nehezen tudnám elengedni egy gyerekért. Egész gyerekkoromban más boldogságáért dolgoztam, majd felnőtt életem kapcsolódásait is átitatta ez a tudat alatti vágy, de most végre megengedem magamnak, hogy a saját boldogulásom, ragyogásom és virágzásom legyen a fókuszban. Ha jönne egy gyerek, vajon mindez borulna? Meg tudnám-e tartani magam amellett, hogy egy másik élet útját is egyengetem? Teher lenne ez a számomra, mint az anyám iránti felelősségtudat, vagy természetes, magától értetődő gondoskodni akarás? De nézhetem másképp is: Milyen lenne elsőként a családban mentesíteni a gyerekemet a felelősség alól, hogy nem azért született, hogy engem boldoggá tegyen? Vajon hova jutna a saját útján, ha egy percig sem érezné úgy, hogy a ragyogásom kizárólag rajta múlik? Ha úgy növekedhetne, hogy nem nehezedik mázsás súllyal rá ez az elvárás?
Több év terápia után még mindig nem tudom eldönteni, tényleg akarom-e látni a valóságban is kibontakozni a kérdéseimre a választ. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a ragyogásom nem függ egy másik embertől. Ezért akár gyerek nélkül élem le az életem, akár tudok nyitni magamban teret egy kisbabára, a „gyerek dolga, hogy boldoggá tegyen” hetedíziglen sújtó terhét nem örökítem tovább. Nem mondom, hogy szívből megérkeztem az „ahogy lesz, úgy lesz jó” könnyedségébe, és sikerült teljesen leválnom az anyai elvárásról. A hangja, még ha egyre halkabban is, ott visszahangzik minden terhesség-bejelentő Facebook-posztban, politikai propagandaszövegben, sőt még a biológiai órám ketyegésében is. De a hangok mögött egyre inkább felismerhető az enyém is, például itt, ezekben a sorokban. Ha még most bizonytalan is, de az enyém.
Fotó: Illusztráció/Freepik