Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most az egyik harmadik helyezett, Renáta írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Hétfő. Az utolsó pillanatig húzom a felkelést az ágyból. De csak annyira, hogy jusson még idő meditálni, tornázni, reggelizni, kényelmesen kávézni a kanapén és levinni a kutyát sétálni még munka előtt. A home office ezért is nagyszerű. A kolleganő késik, a gyerek megint eldugta a cipőjét, csak hogy ne kelljen oviba mennie. Azt hiszem, elég korán kezdi érteni a hétkezdet fájdalmát.

Kedd. Az ismeretségi körben újabb örömteli hír, X.Y. vár babát, nagy meghatottsággal kürtölik szét. Alig házasodtak össze és rögtön sikerült! Pedig, hogy izgultak, hogy idősek már 32 évesen és nem fog összejönni. Kedvesen gratulálok nekik. De a szívből jövő érzés csak egy kiadós bőgés és jó pár óra önsajnálat után bújik elő. Most már valóban, igazán tudok örülni az örömüknek.

Szerda. Éjjel nem sokat aludtam, zakatolt az agyam, nyúztam magam, ki is vagyok én így. Most megint cikkeket olvasok az anyaságról 40 felett. A hormontablettákat is előkotrom a fiók mélyéről, ahova legutóbb besepertem őket.

Csütörtök. A szomszéd kisfiú fejhangon visítozik egész nap, talán beteg? Miért nincs iskolában? Eszembe jut, hogyan kínlódtak karantén alatt, amíg nem mehettek ki vele az utcára. Nekünk persze a kutyával szabad kijárásunk volt. Nyilván, nem mehettünk egyszerre mindketten, de legalább mindannyian kijutottunk a friss levegőre és a kutya sem robbant fel. Azt hiszem, a szülőket sajnáltam a legjobban ebben az időszakban. Mi kivételes helyzetben vagyunk, tényleg.

Péntek. Éves vizsgálat a nőgyógyásznál. Egy újabbnál, mert a legutóbbi elköltözött. Méhsövénye van, tudta? Igen, köszönöm, azt mondták, a műtét után képződött. Dehát, gondolom már nem tervez teherbe esni 44 évesen? Ez otromba erőszak volna a természeten, ugyebár asszonyom. Még mielőtt visszahúznám a bugyit, tudom, hogy ennél a nőgyógyásznál biztos nem maradok. Este férjjel borozunk, zokogok. Megalázottságtól, sohanemanyáváválástól.

Szombat. Hajnalban kelünk, kicsit zsibogó fejjel a tegnapi borozástól, de izgatottan, ahogy minden hétvégi hegyi túra előtt. Az időjárás szuper, a kutya se bír magával, a háztartás nyilván várhat. Este baráti párral vacsorázunk, könyvekről, kiállításokról csevegünk, de előkerül a két kamasz témája is, akikkel nehéz ez az időszak. És nekik, a szülőknek pedig nehéz elengedni, hogy nem tudnak mindent megoldani.

Vasárnap. Ez egy átlagos hét volt. Érzelmi hullámvasút amiatt, hogy nem vagyok anya. Természetes úton már biztos nem leszek anya. Emlékek szívdobogásról az ultrahangos vizsgálatokon. Emlékek a szívdobogás megszűntéről az ultrahangos vizsgálaton. Az évek múlása, a várakozás, az újabb és újabb csalódás és veszteség. Nem, lombikra nem gondolok, úgy érzem, már nem bírnám el a folyamat idegőrlő terhét. Ha esetleg még a tudomány is csődöt mondana a méhemben, nem csak a természet. Ész érvek önmagam nyugtatására, miért jobb ez nekem így, vagy miért egyszerűbb az életem így. De valóban tudom-e? Tényleg tudhatom-e, hogy jobb-e, egyszerűbb-e vagy kevesebb-e az életem így? 44 éves vagyok, gyermektelen. Néha azt érzem, hogy őrülten fáj a hiánya, hogy nincs az életnek igazi értelme így. Néha meg azt érzem, hogy minden rendben van. Más dolgokkal ugyan, de az élet egész és teljes így. Nem én döntöttem, nem döntöttem, nem is tudnék.

Holnap hétfő. Megint egy újabb nap. Eggyel kevesebb a végleges válaszokig.

Fotó: Illusztráció/Freepik