Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Balogh-Kunst Nóra írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Ma is tisztán látom, ahogy az esküvőnk előtt két héttel, az akkori stúdiólakásunk ágyán a férjem ül velem szemben. Az izgatott várakozás tapintható volt a levegőben, miközben elástuk az utolsó doboz óvszert az ágy alatti doboz mélyén. Aztán meg vihogtunk, hogy akkor mostantól mi tolhatjuk bárhol, bármikor.

Az első hónapokban igyekeztünk a kezdeti optimizmus burkában benne maradni. Bár szépen lassan kezdtek bennünket fojtogatni az egyre halmozódó negatív tesztek, egymásnak csak hajtogattuk, hogy majd a következő pozitív lesz. Közben megtanultam, hogy a NEM VAGY TERHES szavak megjelenése egy műanyag kijelzőn belőlem neandervölgyi eredetű agressziót hív elő. A sima csíkos-leolvasós verzió válaszát viszont zen mód befogadtam, hónapokig. Talán mert azokba be volt építve a hit, hogy egyszer halványan látszik majd a második csík is.

Az első év végén elmondtuk a környezetünkben, hogy min dolgozunk, amire nagy adag, friss reményt kaptunk válaszul mindenhonnan. Tippekből is volt rengeteg, de a nagy számok törvénye alapján nem mindegyik volt hasznos. Például bocsi, de nem adjuk örökbe a két macskánkat, hogy hátha majd attól jön össze a gyerek.

A termékenységi klinikán, ahova két év után jutottunk el, nézegettek engem is, a férjemet is, és közben olyan kérdéseket tettek fel a szexuális életünkről reggel kilenckor a sistergő kórházi fényben, amiket még a harmadik limoncello után sem válaszolnék meg a gyerekkori barátnőmnek. Az első megbeszélést követően a recepción az összes brosúrából vettem egyet, stréber módjára bújtam őket, hátha csak én nem voltam végig beavatva valami fontos információba. Négy megbeszélés után a nagy miért a levegőben maradt, cserébe viszont kaptunk egy szakajtónyi biztatást. Nem kell félnünk, se a lombiktól, se a jövőtől. Hit és optimista statisztikák, mindez egy halom törtfehér, újrahasznosított papírra rányomtatva, egy mosolygós, háromfogú kisbabával a fejlécen.

Aztán jött a pandémia és egy sokadik költözés. A lombik elmaradt, a helyén viszont ott maradt két felnőtt, akik már csak nyomokban hasonlítanak a stúdiólakásban egymásra vigyorgó jegyespárra. Már nem ismételgetjük egymásnak, hogy majd a következő hónapban. Terhességi tesztet vagy fél éve nem vettünk, bár azt tudom, hogy melyik sorban árulják őket az új szupermarketünkben. A kisebbik hálószobát sem hagyjuk már üresen, a héten megvesszük a gardróbhoz a kellékeket.

Majdnem négy év telt el az elhatározásunk óta, és nem vagyok terhes. És mégis, ennyi idő után is az agyam gyorsan hozzáteszi, hogy még. Még nem. Mert a sok szomorúság és a tippek mellett a bizakodás az, ami nem fogyott el sosem. Az ingyen van azóta is, csak kicsit mindig több van belőle, mint kértem.

Fotó: Illusztráció/Freepik