Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Zsófia írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Itt fekszem a kórházi ágyon, várom, hogy megműtsenek, és azon gondolkodom, hogy akarok-e gyereket. Ez egészen biztosan nem normális. Miért nem tudok most a műtétre figyelni? Lazítsak, lazítanom kell, mondom magamnak.

De hiába. Folyton vissza-visszatérek a kulcskérdéshez: mi a boldogság, lehetek-e boldog gyermek nélkül, miért mondja mindenki, hogy a legnagyobb boldogság a gyermekvállalás, még akkor is, ha rengeteg nehézséggel jár.

Tök ciki, hogy ilyen kérdésekre nem tudom a választ, pedig már 34 vagyok, idén leszek 35. Egyébként tényleg ciki?

Lehet, hogy igazából csak egy társ kéne nekem, egy pasi, akivel át- és megélhetem a hovatartozás élményét, akivel ketten is egy család vagyunk. Lehet, hogy igazából azért akarok gyereket, mert azt hiszem, attól lesz valakim? Családom?

Mint egy spirál, egy örvény, úgy húz magával ez a téma, magába ránt, nem ereszt, fojtogat.

Dühít. Igazából mérhetetlenül dühít, mert nem tudom rá a választ.

Nem tudom, hogy szeretnék-e gyereket.

Nem hallom meg a saját hangomat, mert elnyomja a társadalom és a család elvárása okozta zaj.

Talán az zavar a leginkább, hogy irigy vagyok. Féltékenységgel fűszerezett düh és meg nem értés fog el azokkal a hölgytársaimmal szemben, akik már tizenévesen tudják a választ, és nagyon egyértelműen, ellentmondást nem tűrő módon, megingást, kétkedést nem ismerve közlik, hogy ők bizony anyává szeretnének válni. Talán már azt is tudják, hány gyerekük lesz, milyen neműek és hogy fogjak őket hívni.

Hogy lehet ezt így? Amikor annyi mindent rejt az élet, számtalan lehetőség és kaland, emberek és történetük, mint egy izgalmas könyv, ami csak arra vár, hogy kiolvassam.

Persze lehet, hogy akkor is ki tudnám olvasni, ha gyerekem lenne. És akkor vele együtt olvasnám.

34 éves vagyok, és középvezetői pozícióban dolgozom egy multinál. A klasszikus, amire bárki rávágja, hogy „karrierista”. Én csak törtetek, és önmegvalósítok.

Ez az érem egyik oldala.

A másik pedig, hogy nincs is kivel családot alapítani. Bár lenne. Tetszik tudni, egyedül azér’ nemazigazi.

Kenhetném még a neveltetésemre is: hogy én egészen 25 éves koromig azt hallgattam, hogy tanuljak, mert akkor leszek valaki, és hogy magamnak tanulok és a tudás hatalom. Szó nem volt itt kérem szépen női nemi szerepről, nem beszéltünk a családban családalapításról, anyává válásról. Csak a továbbtanulás volt porondon.

Aztán mikor már nem volt hova tovább tanulni, két egyetemi diplomával a hátam mögött egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, megkaptam a kérdést aputól: akkor gyerek mikor lesz? Szeretne már babakocsit tologatni.

Azt hittem, rossz filmet nézek. Ezt tényleg tőlem kérdezték? Álljunk csak meg egy pillanatra, ez nem volt a terv része. Nem erre készültünk.

Teljesen összezavart. Mi erről soha nem beszéltünk.

Mint egy engedelmes robot tanultam, mert azt kérték, arra tanítottak. Mikor éppen kilépnék az életbe, és elkezdeném kamatoztatni, amit eddig építeni próbáltam, teljes irányváltás. Na nem. Nekem ez nem való, gondoltam, hiszen még nem is éltem.

Honnan is tudhatnám a húszas éveim közepén, hogy mi az élet. Hiszen a harmincas éveim közepén sem tudom még.

Elzárni nem szeretném ezt a lehetőséget magamban, talán egyszer majd lesz gyerekem. Feltéve, ha a természet úgy akarja, mert mint kiderülni látszik, még az is lehet, hogy nekem ez nem adatik meg. Megállapította egy endokrinológus, hogy PCOS-em van, lombikkal lehet próbálkozni, majd beajánl, ha ott tartok. Ülök az orvos magánrendelőjében, ahova én csak azért jöttem, hogy elmondja, hogyan csinálunk újra természetes módon menzeszt, ami évek óta nincs, mikor szögegyenesen nekem szegezi mindezt olyan könnyedséggel és nyíltsággal, mintha csak azt beszélnénk meg, melyik filmet nézzük meg a moziban.

Aztán kijövök a rendelőből, leroskadok az első padra és elkezdem felfogni a hallottakat. Egész eddig tartottam magam, majd elkezdek zokogni, egy budai pláza közepén. Közben azt sem tudom, miért sírok, hiszen sosem akartam igazán gyereket.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock