Most már tudom, hogy csak kapargattam a felszínt

Most már tudom, hogy csak kapargattam a felszínt

„Perspektívát váltottam” – meséli olvasónk, András. Nem könnyen: 10 év alatt, rengeteg kétkedéssel, szembenézéssel, tanulással. De megérte.

Emlékszem, főiskolán találkoztam először olyan szavakkal, mint önismeret, kreativitásfejlesztés, asszertív kommunikáció, szupervízió. Körülbelül szinonimaszavakként tekintettem rájuk, és aki velünk foglalkozott, az pedig „Krea néni” volt. Ennek mondjuk már 20 éve, de hát, az alapok lehet, hogy mégiscsak ott kerültek lefektetésre.

Mindig is olyan voltam, már gyerekként is, hogy mindent megkérdőjeleztem. Érteni akartam, és ha már értettem, akkor érveltem, ellenérveket hallgattam meg, de abszolút el tudtam más emberek eltérő álláspontját elfogadni. Empata lettem. Talán túlságosan is. 


De hogy az elmúlt 10 évem? 39 vagyok, tehát akkor egyes szociológiai nézőpontok szerint még kamasz voltam. És hát milyenek a kamaszok? Sokfélék, de leginkább keresik önmagukat.
Hát, nézzük csak. Szinte tényleg napra pontosan ilyenkor ültünk egy kávézóban két barátommal, és próbáltuk keresni önmagunkat. Szerettünk volna fejlődni. Így kezdtünk el családterapeutává válni a következő hét évben. Rengeteg önismereti munka volt benne úgy, hogy én akkor azt gondoltam, már nagyon közel vagyok önmagamhoz.

Persze most már tudom, hogy csak kapargattam a felszínt – még talán most is. A tanulás évei rendkívüli karcolatokat és repedéseket engedtek megláttatni velem azon a pajzson, amit már régóta magam elé tartottam. És aztán felismertem, hogy a pajzzsal alapvetően nem magamat védtem, hanem másokat: folyton azért harcoltam – akár önmagam ellen is –, hogy másoknak jó legyen, vagy legalább kevésbé rossz.

Sosem felejtem el, hogy a kiképzőnk azt mondta, egy kapcsolatban az a legfontosabb, hogy tudjuk, biztosan tudjuk, hogy bármennyit is adunk a másiknak, azt visszakaphatjuk. A kiegyensúlyozottsághoz elegendő a feltételes mód, hiszen hozhatja úgy az élet, hogy mindig az egyiknek van több, de ha biztos benne, hogy a másik bármikor visszaadná, ha tudná, akkor a mérleg nyugvóponton lesz.

Talán ekkor kezdődött a kapcsolataim felülvizsgálata, miután előbújtam kissé a földig érő fűzfa takarásából: feleségé, baráté, munkatársé, és mindenkié. Nem tudatosan és módszeresen kutattam, mint egy kulturális antropológus egy távoli sziget sosemvolt törzsét, inkább apró istenmorzsákként hullottak elém. Mégis, mintha egy földből kiálló sziklában estem volna el. Fájdalmas évek voltak. Leginkább az „egyedül vagyok” érzéssel tudnám leírni. Két igazán őszinte és tiszta kapcsolatom volt ekkoriban (és velük azóta is): a két fiammal.

Aztán újabb egyetem, újabb önismeret, újabb mélységek a lelkem bugyraiban, mindeközben pedig szárnyalás is: imádtam és imádok tanulni, fejlődni a szakmámban, amelyben fantasztikus lehetőséget kaptam, és elkezdtem terápiás térben is dolgozni. Azt éreztem, hogy felemelkedek, hogy fentről nézem a környezetemet, önmagamat. Ezt persze még csak véletlenül sem értem úgy, hogy feljebb lettem volna bárkinél is, hanem ez egyszerűen csak egy perspektívaváltás volt. És ez, a perspektívaváltás jelentette nekem a következő évek kulcsszavát.

Bármilyen helyzetben is van az ember, bármilyen körülmény is ölelheti át, mindig van lehetőség perspektívát váltani. És abszolút nem a hurráoptimizmusra gondolok, nem álságosan úgy tenni, amikor kirabolnak minket, hogy de jó, legalább nem öltek meg, hanem egyszerűen azt, hogy mindig van másik nézőpont. Mindig át lehet helyezni más kontextusba is a történteket, az állapotunkat, felül tudjuk írni a narratíváinkat, és ez bizony segít.

Mindezek segítettek, hogy észrevegyem: valami nincs rendben. Nem jó helyre helyezem a fókuszt, pontosabban olyan dolgokat helyezek a látóterembe, amiknek semmi keresnivalója sincs ott. Azért, hogy elfedjem a kilátást (vagy inkább a befelé látást önmagam felé?), amit lehet csinálni, de nem a végtelenségig, mert felemészt. Nem bújhatom meg örökké a fűzfa takarásában. Eljött a szembenézés pillanata, hogy akkor most hol is vagyok én a saját belső teremben? És ez a pozicionálás hogy is jelenik meg a külvilággal való kapcsolataimban? Rosszul. Nagyon, nagyon rosszul.

A belső kérdéseimet lassan mondatokká alkottam, leírtam, kezdetben válasz nélkül. Aztán válaszokkal is. És aztán szépen lassan kezdtem őket kibontani kívülre is, aminek az lett az eredménye, hogy megkérdőjeleződtek az emberi kapcsolataim milyenségei, minőségei. És akkor döntöttem: ezt így NEM. A bántalmazó, fenyegető, fejlődést gátoló kapcsolataimra nemet mondtam. Nemet mondtam barátságnak hitt régi kapcsolatokra, és nemet mondtam a házasságomra is. A nem-ek csak gyűltek és gyűltek, és kezdtem azt érezni – a sok fájdalmas felismerés és nehézség mellett – hogy könnyebb vagyok, szinte légies. Nem úgy sodródtam a légáramlattal, mint a pitypang kis ejtőernyőszázada, mert az irányítás a kezemben volt, mégis hasonlóan éltem meg: szabadnak.

És ekkor jött, elsöprő erővel, ahogy akkor hívtam, cunamiként a szerelem. Ami lehetetlenként lebegett sokáig, olyan valószínűtlen volt, hogy olykor nem értettem, mi történik körülöttem és velem. Ez a fiú a tiszta lelkével olyat hozott, ami felülírt mindent, amit valaha gondoltam bármilyen emberi kapcsolatról. Ennek már több, mint két éve. Akkor azt hittem, olyan akadályok vannak előttem ennek megélésében és kiteljesedésében, melyek kizárólag hatalmas veszteségek árán érhetők el.

És nem. És két év alatt, harmincas éveim vége felé boldog vagyok. Boldog, mert a fiaimmal olyan kapcsolatom van, amilyet mindig is szerettem volna, boldog, mert olyan társam van, aki – talán kicsit közhelyesen szólva, de attól még teljesen igaz módon – feltétel nélkül szeret. Boldog, mert a családom, a környezetem és a körülöttem lévő tágabb világ is előítéletmentes velünk, boldog, mert az általam hitt rendszerek tudnak velünk mit kezdeni, tudnak minket szeretni, boldog, mert mi négyen családként működünk, és boldog vagyok, hogy olyan munkám van, ami tele van kihívásokkal és jóleső felelősséggel.

Nehéz, olykor fájdalmas, de egyben gyönyörű út volt mindez, rengeteg segítséggel: tanulással, kortárs és klasszikus irodalommal, egyéni terápiával és őszinte, mély emberi kapcsolatokkal.

39 éves vagyok, apa, társ, meleg, gyerek, barát, szakember, vezető, harcos, küzdő. De igazából egy egyszerű ember, akinek semmivel sem nehezebb, vagy könnyebb, mint bárki másnak. Csak perspektívát váltottam.

-andrás-

Illusztráció: Shutterstock

Facebook Comments Box