„Nincs gyógyír arra, hogy épp kilépnék a nagybetűs életbe és nincs már hátországom” – osztja meg velünk olvasónk, Szilvia, aki tragikus veszteségei ellenére nem adta fel. Bátorságának, küzdeni akarásának meg is lett az eredménye.
Tíz éve nem gondoltam volna, hogy újra boldog tudok majd lenni, úgy igazán. Tizenhét voltam, és egyáltalán nem tudtam feldolgozni anyukám korai elvesztését. Gyerekként anyu és mama volt a minden. Apám nem volt az életem része. Ahogy anyut elvesztettük, elvesztettem a fél világomat, a másik fele pedig nem működött úgy, mint korábban – még úgy nagyjából kilenc-tíz évig, amíg mama valamennyire feldolgozta a lánya elvesztését.
Nagyon boldog gyerekkorom volt, tele élménnyel, alkotással, nevetéssel. Nem lennék ma itt, ha nem tudnék meríteni abból a rengeteg emlékből, ami anyuhoz és mamához kötődik, és abból a szeretetből, amit a mai napig érzek belül.
Mama a második anyukám, az 59 év korkülönbség ellenére ő volt az egyik legfőbb bizalmasom. Amikor gimnazista voltam, valamennyire megváltozott a kapcsolatunk – ő végre kilátott már a fájdalomból, én pedig csak akkor adtam rá teret magamnak. Az önismereti utam nagyjából akkor, úgy tíz éve kezdődött. Tisztán emlékszem erre a magazinra is – már akkor szomjaztam minden olyan pszichológiához köthető dologra, ami által jobban megérthetem magamat és a világot.
Akkoriban nem tudtam elképzelni, hogy elmúlik valaha a szorongató érzés és a kilátástalanság – mintha valaki a tüdőmön ülve, nyomakodva mindent szürkére színezett volna az életemben. Ezen a folytonos állapoton csak az alkohol enyhített, valamint ideig-óráig a kapcsolataim.
Egy nagyon különös kapcsolódás – amit akkor szerelemnek gondoltam – hozta el azt a felismerést számomra, hogy én tulajdonképpen az anyuval való kapcsolatomat szeretném rekonstruálni. Olyan kisajátítón, kizárólagosan, ahogy egy gyerek kapaszkodik az anyukájába. Azt már akkor is tudtam, hogy milyen hatással bír az anya-gyermek kapcsolat a későbbi párkapcsolatokra, ahogy az is tudatosult, hogy az apakép hiányával és az elakadt gyászfolyamattal is szeretnék kezdeni valamit.
Első tapasztalatom egy pszichológussal nem volt túl jó, pedig lelkesen kerestem fel őt. Hamar kiderült, hogy máshogy képzeljük el a terápiás folyamatot, nem éreztem az összhangot, sem azt, hogy valóban megért engem és a problémámat. Jó pár év telt el, mire újra pszichológushoz fordultam. Nem csak rajtam múlott, mert megfizetni már nem tudtam volna.
21 évesen maradtam teljesen egyedül, onnantól az volt a legfontosabb, hogy a megélhetésemet biztosítsam. Volt egy befejezett évem az egyetemen, de nem akartam folytatni azt a szakot. Inkább emelt érettségit tettem és angol középfokú nyelvvizsgát szereztem. Nem mondom azt, hogy nem éltem meg a gyászt, de amennyire nehezen éltem meg gyerekként, hogy a fájdalmammal mama szenvedését fokozom, most ugyanannyira nehéz volt egyedül maradnom a gyásszal. Ugyan már sokkal jobb volt a kapcsolatom önmagammal, és bővült a megküzdési stratégiám repertoárja, magányosabb és kiszolgáltatottabb voltam, mint valaha.
Barátok mindig voltak mellettem, korukhoz, élettapasztalatukhoz képest mindenben segítettek. De akármilyenek is a barátok, nem pótolják a családot. Nincs gyógyír arra, hogy épp kilépnék a nagybetűs életbe és nincs már hátországom – ha hibázok, csak magamra számíthatok, és nincs többé olyan ember, aki úgy tud szeretni, ahogy csak egy édesanya vagy egy nagymama tud.
Két évvel mama halála után, az első komolyabb párkapcsolatom lezárultát követően adódott újra lehetőségem, hogy pszichológushoz járhassak. Akkorra már a gyakorlatban is megtapasztalhattam, hogy tudat alatt olyan partnert választunk, aki tökéletesen passzol a mi személyes poklunkhoz. A szakítás után mégis olyan nagy erőt és tudatosságot éreztem magamban, mint még soha, akkor kerültem egy új munkahelyre és kezdtem el újra az egyetemet levelezőn, immáron szociális munka szakon.
A pszichológussal legelső alkalommal – amellett, hogy kifejeztem hálámat, hogy fogad – közöltem, hogy vannak fenntartásaim a közös munkával kapcsolatban. Ugyanis ő férfi (hozzáteszem, korban vagy egy igen kései gyermeke lehetnék, vagy egy nagyon korai unokája), én pedig elmondtam neki, hogy nem volt még bizalmi kapcsolatom férfival, csak szerelmi, de azokban csak sérültem, és érzem magamon, hogy máshogy viszonyulok bizalmi szempontból a férfiakhoz, mint a nőkhöz. Ő megköszönte az őszinteségem, utána pedig elmeséltem neki mindent, amit el lehetett mesélni abban az egy órában. Kiderült, hogy semmi nincs, ami a jól működő terápiás kapcsolatot akadályozná.
Ennek már lassan négy éve, a közös munka pedig a végéhez közeledik. Az egyik gondolat, amit leginkább magaménak érzek, hogy nem lehet mindent teljesen feldolgozni. Vannak dolgok, amik örökre belénk égtek, egyszerűen a részünkké váltak, és azokkal kell megtanulnunk együtt élni, a lehető legteljesebben működni – önmagunkat kiteljesítve.
Amikor a szerelmemet megismertem, az volt az első gondolatom: úristen, mintha „egy csapatban játszanánk”, ilyen még nem volt… Nem a klasszikus módon ismerkedtünk, elég hamar megosztottuk egymással a családi történetünket és korábbi szerelmi sztorijainkat. Nem akartunk tetszelegni egymásnak, mondhatni, hamar kiadtuk magunkat. A lényeg nagyjából az volt, hogy a korábbi választásaink és viszonyaink nagyon hasonló mintázatot követtek. Azt gondoltam, jó haverjai leszünk egymásnak, akik egymást vigasztalják egy-egy rossz randi után.
Lassan három éve vagyunk együtt, két éve össze is költöztünk. Fél év kellett ahhoz, hogy elengedjük a korábbi beidegződéseinket, félelmeinket, bizonytalanságunkat. Ekkor tapasztaltuk meg igazán, milyen bízni, szeretve lenni, milyen az, hogy mindenről tudunk beszélni egymással – még akkor is, ha van, amiről nem könnyű. Az iránta érzett szerelmemnek a mély szeretet, tisztelet és bizalom az alapja, amit korábban sosem éreztem.
Az elmúlt éveknek bőven voltak kihívásai: életemben először találkoztam apámmal, ami több dolgot is segített megérteni, lezárni. Többször váltottam munkahelyet és váltam munkanélkülivé. Sok jó dolog is történt, utaztunk, alkottam, lediplomáztam. Még az is lehet, hogy egy nap pszichológus vagy művészetterapeuta leszek.
Mi változott tíz év alatt? Már tudok jól szeretni – magamat és mást is.
– szilvia-
A cikkben felhasznált képek illusztrációk. / Shutterstock