„Ma már tudom, hogy az anyám rossz döntéseiért nem nekem kell vállalni a felelősséget” – írja olvasónk, Lili, aki noha még nem bocsátott meg mindent, de volt bátorsága elhatározni, hogy nem dob felé több mentőövet.
Az apámat megölték. Sokáig nem voltam ezzel tisztában, hiszen egy hatéves kislánynak nem kötik az orrára a fájó igazságot. Már elmúltam 12, amikor kiderült, édesapámat nem a hideg víz és a szívét ért váratlan sokkhatás ölte meg, hanem egy, a saját érdekköreit féltő alak döntött úgy, elhallgattatja őt. Hogy felfogtam-e akkor, mi történt, biztosan tudom, hogy nem. A tudásnak akkoriban sem voltam a birtokában, amikor néhány évvel később anyám először lett öngyilkos. Ma sem tudom, nekem akkor ki és mit mondott, és hogyan élte meg mindezt a nővérem, aki akkor, hozzám képest már sokkal többet tudott a világról. Megkérdezni viszont nem tudom: elképzelésem sincs arról, hol él a nagyvilágban.
Amikor évekkel később, már felnőtt nőként kellett feldolgoznom a tényt, hogy anyám másodjára is öngyilkos lett, minden szempontból tisztában voltam az érzésekkel, amelyek ott dübörögtek bennem. Közben még azt is be kellett ismernem, nincs senki a családomban, akivel olyan bensőséges lenne a viszonyom, hogy bármikor elsírhatnám neki a bánatom. Anyám gondoskodott róla, hogy elérje nálam, történjen bármi, mindenkivel szemben az ő oldalán álljak. Valahogy mindig, minden helyzetben ő volt az áldozat…
Kell-e mondani, a társ is hiányzott az életemből: a férfiak jöttek, mentek, volt, akinek még a nevét sem tudtam már másnap. Az egyetlen értékelhető párkapcsolatot pedig jó nagy adag szeretetéhséggel, belső feszültségekkel, megfelelési kényszerrel, túlzott ragaszkodással és hatalmas elvárásokkal szépen, lassan kivégeztem. Akkoriban csak a barátaimra számíthattam, akár pénzről, szeretetről vagy figyelemről volt szó. Anyám második öngyilkossága után beláttam, a csodálatos barátaim ezen már nem tudnak segíteni. Elmentem kineziológushoz, részt vettem családállításon, felkerestem pszichológust, de nem hogy nem lettem jobban, de mindezeket újabb kudarcként éltem meg. Biztos voltam benne, hogy rajtam nem lehet segíteni, mert én vagyok mindenért a hibás.
Miközben a barátnőim családot alapítottak, én szenvedtem a magánytól, így a munkába menekültem, hogy legalább abban kiteljesedjek és ne érezzem magam olyan nyomorultul. Meg persze azért is, hogy legyen miből fizetni anyám egyre rosszabb döntéseinek következményeit. Akkor még nem sejtettem, hogy nem ez a „normális” egy anya-lánya kapcsolatban. Közben pedig, mélyen elítélve ezzel önmagam, szerető lettem, hogy legalább órákra megkapjam azt a figyelmet és gyengédséget, amire vágyom. Néhány hónap után azonban beláttam, ez még az egyedüllétnél is rosszabb, addigra azonban az önbecsülésem és a nőiességem is teljesen megsemmisült. Kell-e mondanom, hogy nem én lettem a kiválasztott, hiába nem volt a másik oldalon sem hivatalos papír, sem gyerek.
Aztán 4,5 éve belépett az életembe Eszter. Pszichológusként ajánlották őt, de ma már tudom, sokkal több annál. Életemben először odanyújtottam valakinek az összes félelmem, szorongásom, démonom. A feltétel nélküli bizalmam. Ő pedig módszeresen elkezdte lefejteni rólam a héjakat, egyre több repedést létrehozva több évtized alatt nőtt páncélomon. Nem tudnám megmondani, összesen hány telesírt zsebkendőt adtam át az örökkévalóságnak, miközben addig nem nagyon ismertem, milyen érzés „itatni az egereket”. Az egyéni terápia és a pszichodráma azonban megtanított egy örök érvényű igazságra: sírni nem szégyen. A sírás nem a gyengeség jele. Sírni felszabadító és tisztító. Megkönnyebbülést, fájdalmat vagy örömet hoz, amely elindít az út felé, amelyet nagy nehézségek árán, de mégiscsak te választottál. Annak minden félelmével, kétségével, rossz érzéseivel, viszont eredményekkel, sikerekkel, büszkeséggel, katartikus élményekkel.
Az elmúlt tíz évben elveszítettem a lakásom, vinni akarták az autóm, kétszer is letiltották a fizetésem, többször játszottam bankautomatát, végighallgattam számos lelki zsarolást és manipulációt – de ma már tudom, hogy az anyám rossz döntéseiért nem nekem kell vállalni a felelősséget. Még nem bocsátottam meg neki mindenért, de volt merszem elmondani neki, hogy nem dobok felé többé mentőövet. Már csak akkor lépi át a határaim, ha az nekem is jólesik.
Nagy vágyam volt, hogy egy ideig Olaszországban éljek, de az anyámra gondolva mindig maradtam. Bár az a néhány hónapnyi munka olykor nagyon nehéz volt, mégis életem egyik legjobb kalandjaként idézem fel. Olaszország és én pedig még nem végeztünk egymással.
A családomban többször tapasztalt anyagi kiszolgáltatottság miatt dolgozom azon, hogy ne rettegjek attól, egy nap nekem is elfogy a pénzem. De az elmúlt két évben kétszer is megengedtem magamnak olyan utazásokat, amelyekről hosszú évek óta álmodoztam, viszont óvatosságra intve magam korábban lemondtam róluk. Visszagondolva, ezek a vakációk többet adtak nekem, mint amennyibe kerültek.
Édesapám erőszakos halálát részben feldolgoztam, már csak azt a hiányt kell elengednem, hogy nem nézhettem az elkövető szemébe, ugyanis már meghalt. Ugyanakkor édesapám lekerült a piedesztálról, már nem istennek képzelem, aki miatt nem tud az életembe belépni egy hús-vér férfi.
Továbbra is egyedül élek, de már nem megyek bele méltatlan kapcsolatokba, és jelenleg is egy albérletet tekintek az otthonomnak. Ugyanakkor nem mondtam le a legfőbb álmomról, és nincs nap, hogy ne jusson eszembe a kép: a saját kiskertemben gondozom a virágaim, miközben a kert másik végében a társam húzza ki a fűnyírót a garázsból. Az anyaság elengedésével még van dolgom, ahogyan azzal is, hogy a magam teljességében fogadjam el magam.
Ugyanakkor már egy fikarcnyi kétség sincs bennem, hogy az önismeret útján elindulva – miközben egy nagyszerű ember és szakember egyengeti minden lépésem – nem tudok hibázni. Minden perc, amelyet erre fordítok, a legtöbb, amivel kifejezhetem a magam iránti szeretetet. És bár potyognak a könnyeim most is, ahogy gondolatban végigjártam az elmúlt éveket, olyan büszkeséget érzek, mint amikor 2016-ban egy évvel egy szívműtét után átfutottam a félmaraton célvonalán. Nincs különbség köztük. Mind a kettő pokoli kemény munka volt.
– lili –
A cikkben felhasznált képek
Illusztráció: Shutterstock