„Amióta a vírushelyzet miatti korlátozások érvényben vannak, folyamatosan hazudok – írja olvasónk, Zsuzsi. – Mert életem legjobb időszakát élem, de nem abban a korban és országban élünk, ahol ennek hangot szokás adni.”
Hazudok a szülőtársaknak, ha arról írnak az osztálycsoportban, hogy ugye nektek is tele a hócipőtök az online-nal. Biztosítom őket, hogy hát tényleg milyen duuuurva a helyzet, nem lehet ezt épp ésszel túlélni. De közben nem sajnálom őket, amiért nem bírnak a hülyegyerekükkel, aki nem hajlandó leülni tanulni, leckét csinálni. Nem mondom el, mennyire élvezem, hogy itthon vannak a gyerekeim. Örülök, hogy nem kell észben tartanom a különórákat, nem kell hajnalban tízórait csomagolnom, fogadóórára mennem azt hazudva, hogy remek családanya vagyok. Élvezem, hogy mindenki sokkal nyugodtabb itthon, és végre igazán megismerhetem a saját gyerekeimet, őszinte örömmel tölt el, hogy mivé lettek.
Hazudok a tanároknak, méghozzá a gyerekeimmel karöltve akkor, amikor én írom meg a beadandóikat, angolból a fogalmazást, a töriesszét, a német igeragozást. Megírom, mert a legtöbb tanár azt hiszi, csak az ő tárgya a fontos, emiatt néha végeláthatatlan a beadandók sora, képtelenség mindet megcsinálni határidőre. Imádom, hogy használhatom az agyamat, a régen jól megtanult, de már nem beszélt nyelvet, és az érzést, hogy tulajdonképpen én kapom rá az ötöst.
Hazudok, ha megkérdezik távoli ismerősök az utcán, hogy bírom ezt a sok korlátozást. – Jaj, nagyon nehezen! – sóhajtok fel jól begyakoroltan, gondterhelten, pedig örülök, hogy maszk takarja az arcom, és nem muszáj megismernem az utcán az olyan távoli ismerősöket, akik csak azért állítanak meg, hogy panaszkodhassanak egyet.
Hazudok a barátaimnak, akiknek a járvány alaposan odavágott a bevételeiknek. Hogyan is mondhatnám meg az igazat, hogy jobban keresek, mint valaha, mert az emberek a karantén alatt leginkább csak esznek és híznak, én meg ebből élek meg? Hát azt hazudom, hogy ínséges időket élünk, még jó, hogy sehova sem tudunk utazni, mert úgyse telne rá. Mert amúgy együtt szoktunk velük utazni. Most egymaga van mindenki otthon.
Hazudok a férjemnek arról, hogy mennyit spórolunk a helyzeten. Nem járunk el mozizni, plázázni, vacsorázni, nem veszünk az élelmiszeren kívül gyakorlatilag semmit. Na igen, boltban nem is, de a neten olyan könnyű bármit betenni a kosárba és a digitális pénztárcámból kifizetni azt. Na de mikor tudnék máskor online fotós tanfolyamot elvégezni ennyiért? Csak a vírus miatt ilyen olcsó, soha vissza nem térő alkalom, pont, ahogy a téli kiárusítás december közepén a kedvenc bútorboltom, ruhamárkám, könyves oldalam webshopjában.
Hazudok a takarítónőnek, amikor azt mondom, azért ne jöjjön, mert zavarja a távoktatásban itthon lévő gyerekeimet. Nem igaz, mert engem zavar. Utálom, hogy itt motoz, hogy belelát az életünkbe, hogy nem pontosan oda teszi vissza a dolgokat, ahol voltak, hogy ugyanazzal a vödör vízzel mossa fel az egész házat. Hazudok, amikor azt mondom, hogy nem vagyok kényszeres a rend és tisztaság dolgában, és hazudok akkor is, amikor nem vállalom fel a konfliktust a takarítónővel emiatt.
Hazudok a fodrásznak, manikűrösnek, kozmetikusnak, hogy a járvány miatt nem megyek most hozzájuk. Pedig csak kedvem nincs hozzá, nem érzem szükségét, hogy toljam a szépségipar hazugságainak szekerét, nekem most jó így is, ha itthon festem a hajam és ápolom az arcbőröm. Még ki kell találnom arra is valami hazugságot, hogy a karantén végével miért is nem megyek majd vissza hozzájuk.
Legfőképpen hazudok magamnak, amikor azt gondolom, jó nekem így. Jó nekem nem találkozni, nem beszélgetni a barátaimmal, nem szóba elegyedni az utcán a távoli ismerősökkel, nem együttérezni a szülőtársak gondjaival, önző módon csak magamnak akarni a gyerekeim idejét és figyelmét…
Hazudok tovább.
-zsuzsi-
Illusztráció: Shutterstock