Ugyanazon a bolygón élünk, mégis teljesen más a sorsunk – írja olvasónk, Zioné. A mostani közös tapasztalatunk abban segíthet, hogy az életeink, a sorsaink közelebb kerüljenek egymáshoz.
Két éve decemberben indult az egész. Akkor itt, Európa közepén még nem sejtettük, miként fogja átírni mindennapjainkat a Covid-19. Mindannyian ismerjük már, milyen maszkban nem levegőt kapni, vagy állandóan ügyelni arra, hogy betartsuk a megfelelő távolságot. Ahogyan a hétköznapi emberek életét átírta ez az új jelenség, az elfeledettek kicsit előtérbe kerültek. Az elfeledettek azok, akik vagy betegségük vagy szegénységük, netán bűntetteik miatt kényszerültek saját börtönükbe. A világjárványnak hála mindnyájan megismerhettük, hogyan élik ők, az elfeledettek a mindennapjaikat. Ha még mindig nem egészen világos, kikről is beszélek, bemutatom néhányukat.
Első szereplőnket hívjuk Virágnak. Kisváros legutolsó utcája. Születése óta (egy rosszul meghozott orvosi döntés miatt) egész teste lebénult, viszont létezésének teljes tudatában van, testének és szobájának örök foglya. Kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek. Egyetlen kapcsolata a külvilággal az a laptop, amit a nagymamája halála miatt az örökségből tudott neki megvenni a családja. Neki nincsenek hatalmas álmai, utazni, bulizni sem tud. Csak két ép lábra és egy működőképes testre vágyna, de tudja, hogy ez lehetetlen. Ha tehetné, kimenne az udvarukra, ahol Bögrével, a cirmos kandúrral játszana, vagy csak nézné naphosszat, ahogyan kedvenc szomszédja nyírja a füvet. De még annyi terve lenne: fára mászni, virágokat öntözni, vagy csak számolni, hogy mennyi tojást tojtak édesanyja kedvenc tyúkocskái.
Másik szereplőnk Jani. Ő egy kis falu cigánytelepén él, ahol a hideg teleknél már csak a főtt étel nélküli napok hossza kínzóbb. Imádja a kutyákat. Az összes kutyás könyvet elolvasta már az iskolai könyvtárból. Nem az osztály legokosabb tanulója, de nagyon jószívű. Mindig segít az apukájának, a testvéreinek. Ha kell, kenyeret is lop a kollégiumi menzáról, ahol délután kisegítőként dolgozik, csak hogy jusson otthonra, vacsorára. Nem büszke rá, de a szükség nagy úr. Kutyakiképző szeretne lenni. Egy „rendes” munkára vágyik, ahol megfizetik, és amiből tudja etetni a családját. Náluk még a villany sincsen hivatalosan bekötve, sosem volt, azt is innen-onnan ügyeskedve oldják meg. Nemhogy tankönyvekre, de utazásra sincsen pénzük. Ha segélyeket nem kapnának, már rég meghaltak volna. Innen nehéz bármerre elindulni.
És jöjjön harmadik elfeledett szereplőnk, Ildikó. A harmincas éveiben járó nő már hetedik éve ül börtönben. 15 éves büntetésének felénél jár. Rossz választását rossz döntés követte. Ahelyett, hogy felállt volna a huszadik, majdnem agyonverés után, inkább visszavágott a férjének. Vagyis egy éjjel Ildikó revansot vett az évek alatt begyűjtött terrorizálásokért, és döntött. Leszúrta a férjét. Nem egyszer, hanem negyvenszer. Most kicsit nyugodtabb már, hogy büntetésének felét leülte. Mégis szomorú. Mire kijöhet, a gyermekei nagykorúak lesznek. Ki tudja, hogy várja-e kint majd valaki, ki fogja így elfogadni a kinti világban, mint bűnözőt? Hova mehet vajon? Pedig neki is voltak álmai. Átlagos fiatal lánynak képzelte magát. Nem volt különösebben feltűnő jelenség, mégis szerették a fiúk. Az elsőbe, aki elhívta táncolni, bele is szeretett. Imádták egymást. Az esküvő után lassan megszülettek a gyerekek, és velük együtt egyre több lett a veszekedések és a viták száma. A láncreakció beindult. Ildikónál elfogyott a türelem.
Történetünk szereplői most rivaldafénybe kerültek. A világjárványnak köszönhetően kicsit mindannyian megérthettük a kiszolgáltatottság érzését, lehettünk Virágok. Vagy átélhettük Jani helyzetét, aki bár mindent megmozgatna, mégsem jut előbbre, és alig jut valamije az életben maradásra. Vagy akár Ildikók, akik igazából önnön hibájukból vagy sem, de börtönre, bezárásra ítéltettek, ahonnan ki tudja, milyen esélyekkel szabadulnak majd később.
De megemlíthetjük azokat is, akiknek sosem jutott a csillogásból, mégis tehetségük és tudásuk miatt népek, nemzetek és sorsok megmentői, segítői. Vagy azokat, akik ebben a kritikus helyzetben sem váltak az aktuális rendszerek kegyeltjeivé, kitüntetett polgáraivá, rétegeivé.
A többség, ha talán csak rövid időre is, de úgy érezhette, beleveszik az elfeledetteket körülvevő semmibe, mint ahogy lavina zúdul le a végeláthatatlan alpesi lejtőkön a síelők tömegére. A síelők kegyetlennek és hátborzongatónak élik meg a lavina pusztító erejét, viszont vannak sokan (jó távol a hómezőktől), akiknek a lavina is csak olyan, mint egy átlagos nap.
Az elfeledettek közöttünk élnek, velünk élnek ugyanazon a bolygón, ahol a többség, ugyanazt a levegőt lélegezve. Csak sokszor némák, csendben vannak vagy láthatatlanok. Ez a vírus is csendben tört be az életünkbe, és egyre csak terjed, szinte lopakodva, nem kérkedve, nem mutatva, hogy merre jár. Nem látjuk, mégis létezik, ahogyan ők, az elfeledettek is.
-Zioné–
A fotók illusztrációk / Shutterstock