A hétköznapokban megélhető szabadság érzését legtöbbször pont mi magunk akadályozzuk – véli olvasónk, Dorottya. Ő tippeket is ad, hogy miként élhetjük meg ezt az érzést a lehető legteljesebben.
A szabadságot nem lehet egyféleképpen definiálni, megannyi szövegkörnyezetben, élethelyzetben más és más jelentése lehet. A leggyakoribb és talán legfelszínesebb értelmezés lehet az, ha például szabadságot veszünk ki a munkahelyünkön, ha a hétvégén azt csinálhatunk, amihez épp kedvünk van, vagy ha a gyerekekre néhány napig a nagyszülők vigyáznak. Ez azonban nem keverendő össze a konstans, felszabadító, mélyről jövő szabadság érzésével.
A szabadság ugyanis egyéni döntés kérdése. Erre valószínűleg sokan úgy reagálnának, hogy „de hiszen dolgozni kell, mégsem állhatok fel a munkahelyemen, mert én szabad szeretnék lenni”. Szerencsére a mélyebben definiált szabadság nem is egészen itt kezdődik. A szabadság olyan egyéni döntés, amikor merünk önmagunkat felvállalva élni. Amikor ténylegesen a saját értékrendünknek megfelelően, a saját véleményünket felvállalva élhetünk.
A hétköznapokban megélhető szabadság érzését éppen ezért legtöbbször saját magunk akadályozzuk. Ilyen lehet például a másoknak való megfelelési vágy. Olyannyira, hogy sokszor emiatt képesek vagyunk önmagunkat feladni. Ha csak néhány nagyon egyszerű példát nézünk: hány olyan születésnapi bulira, céges rendezvényre, lagzira vagy bármilyen más programra mentünk már el, csak azért, mert olyan gondolataink voltak, hogy: „Nem akarom őket megbántani”, „Olyan régóta ismerjük egymást, csak nem teszem meg, hogy nem megyek el”, „Mit fognak gondolni rólam, ha azt mondom, nincs kedvem menni?”
Egy másik hasonló eset, amikor azért teszünk meg valamit, mert „így szokás”, és nem azért, mert mi azt valóban szeretnénk. Sajnos, nagyon gyakori probléma, hogy ilyenkor az emberek annyira félnek a többi ember esetleges negatív visszajelzéseitől, hogy inkább ki sem mondják, hogy nekik ez kellemetlen vagy ők ezt nem szeretik. A szabadság egyik lényeges tényezője, hogy ki merjük-e mondani, hogy valamit szeretnénk vagy nem szeretnénk, vállalva azt, hogy ez másoknak esetleg nem tetszik. A szabadság ott kezdődik, amikor már nem adjuk fel önmagunkat és önmagunkhoz hűen tudunk élni.
Gyakori az is, hogy a problémáinkhoz való nem megfelelő hozzáállás vagy a félelmeink gátolnak bennünket a belső szabadság megélésében. Kinek ne mondták volna azt élete során, hogy „ez lehetne sokkal rosszabb is”? Ez az a mondat, amit a legkevésbé szeretünk hallani, amikor valamilyen gond aggaszt bennünket. Kit érdekel, hogy lehetne sokkal rosszabb is az életünk, ha a mi problémánk olyan nagy és megoldhatatlannak tűnő? A magyar emberek egyébként is legendásan szeretnek rálicitálni egymás problémáira – „az semmi, az én gondom sokkal nagyobb!”
Valójában a negatív időszakok, a félelmek és a problémák megélése szintén hozzáállás és döntés kérdése. Lehetünk dühösek, tehetetlenek, eshetünk önsajnálatba, de ezek hosszú távon nem segítenek. De választhatjuk azt is, hogy az adott helyzetből a lehető legjobbat próbáljuk kihozni.
Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkkal előfordultak megoldhatatlannak tűnő krízisek az életünk során. A saját életemben ilyenkor két tényezőt veszek figyelembe. Az egyik, amikor felmérem, hogy egy adott probléma vagy félelem esetén, mi az, amit én meg tudok tenni? Mit tudok most tenni azért, hogy enyhítsem a lelki fájdalmat, a belső feszültséget? Lehet ez bármilyen kicsi vagy apró dolog, a lényeg, hogy önmagamért tegyem. Ezen felül minden más dologra nekem már nincs ráhatásom, elfogadom, hogy nem irányíthatok mindent, így ezen miért idegeskedjek? Amint ezt tudom, máris szabadabbnak érzem magam. Én megtettem mindent.
A „lehetne sokkal rosszabb is” mondat szelídebb változata pedig – a másik számomra fontos segítség – a hála. Mert bármennyire dühítő hallani mástól, tényleg van igazság abban, hogy minden lehetne rosszabb. Pont emiatt érdemes arra helyezni a fókuszt, ami jó. Olyan kevesen adnak hálát a mindennapok során, pedig rendkívül nagy életerőt és örömet tud felszabadítani. Én nem elsősorban az anyagi, tárgyi dolgok miatt érzett hálára gondolok, hanem ami még ezeknél is több: hálát érezni azért, hogy élünk. Hányan gondolnak bele csak abba, hogy milyen jó, hogy látunk, hogy hallunk, hogy van legalább egy olyan ember, akit szeretünk és aki szeret bennünket?
Amikor egy rossz álomból felébredünk, többnyire az az első gondolatunk, hogy milyen jó, hogy ez nem a valóság volt. Olyankor tudunk örülni egy pillanatig annak, amink éppen van.
A nehéz helyzetek, problémák mindig az életünk részei lesznek, de soha nem irányítói. Csak önmagunktól várhatjuk a belső béke és a belső szabadság megteremtését, nem mástól.
-Dorottya-