Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrégiben pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Nehéz volt kiválasztanunk a legjobbat, végül Buday Pál nagyszerűen megírt vallomására szavaztunk. Íme az írása – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.
Pálinkás kenyeret sosem használtam. Ennek ellenére mindig, de tényleg mindig sikerült. Apró, pici korukban az alkaromra fektettem őket, a könyökömnél kifelé, lefelé néztek, a zakómra vagy az ingemre, padlóra csurgott a kis nyáluk, kaja után, ha böfiztetéssel is egybe kötöttük, a sűrűbb szmötyi is. Két kis karjuk az alkarom két oldalán kalimpált, aztán ahogy elszunyókáltak, szép lassan elernyedt. A tenyeremmel tartottam őket a pelusnál, jobb lábuk a hüvelyk- és a mutatóujjam között, a bal a tenyerem másik felénél lógott le.
Ez bármennyire is meglepő, teljesen stabil, biztonságos helyzetet teremtett. Én éreztem biztonságban magamat, hogy nem cseszem el, nem ejtem le őket. Jó bicepszerősítő, ahogy nő a súlyuk. Negyed körívben forgattam az aktuális babámat, és énekeltem neki. Na semmi tudományos vagy művészi, meg klasszikus. Csak halk ritmusos, monoton dallamú halandzsás, némi rugózással, amit térdből, derékból hoztam össze, miközben forgattam a körcikken őket. Szóval, ez egy tudomány, unikális, kitaláltam, profi vagyok.
Később nagyobbak lettek, már nem fértek el az alkaromon. Fej a vállzugban és a forgás már csípőből. Nyál a vállamra, hátamra. Böfizés akkor már nem volt, néha könnyek. Ilyenkor az altatás inkább vigasz volt, de többnyire így is elaludtak. Aztán tovább nőttek, és kifejezetten jól jött a pocakom, ami addigra kifejezetten abból a célból növesztettem, hogy ráültetve könnyebb legyen tartani őket.
Aztán még tovább nőttek, és már nem altattam őket. Pedig baromi jó volt, hiányzik. Olyankor mindig úgy éreztem, összeér a lelkünk, bármit is jelent ez. Mindegy, jó volt. Szerettem.
A legnagyobb kölök tegnapelőtt lett huszonöt, a kicsi tizenegy. Pechükre mind rám hasonlítanak. Öten vannak, egyeskétől ötöskéig. Volt gyakorlatom. Profi voltam. Sok haver, rokon hasonló korú picijét vállaltam be mindig hibátlan, gyors eredménnyel. Hálás papák és mamák jártak a csodámra. Büszke voltam rá, hogy én bármikor, bárkit, de tényleg. Kérkedtem vele.
Évekig nem űztem a tudományomat, talán megkoptam. Bátyám unokáját – értitek? unokáját! – köszöntöttük, tudniillik megérkezett erre a létező világok legjobbikára. Isten hozta! Majd te is megtudod, de addig mi vigyázunk rád, legyél nagyon boldog, édes kis bébi.
Nagyon sírt. Apu, anyu a vendégek körül sürgölődtek. Házigazda sors. Az ifjú nagymama, sógornőm indult volna megoldani. Nem tudta. Nyilván bejelentkeztem, mint a téma, a tudomány, a szakma legjobbika. A nagy öreg. A veterán. Persze kihirdettem, hogy itt bizony konkrét csoda fog bekövetkezni. Gyorsan fog, úgyhogy kitölthetik a jutalomsörömet. Olyan még nem fordult elő, hogy nekem ez ne ment volna.
Első forduló, alkar technika. A kiscsákó egyre hangosabban üvöltött. Persze nagy volt a zsivaj, baromi nagy a család. Sok kicsi sokra ment. El kell húzódni valahova. Kicsi szoba, pindúr most már vállzugban. Második kísérlet. Csípőkörzés, halandzsamantra, rugózás. Egyre durvábban tolta. A mai modern beltéri ajtók alján centis rés gondoskodik róla, hogy minden behallatszon, és ne tudj aludni, ha a kölykeid tévéznek. Persze kihallatszott a pici kiabálása is, amit méretét meghazudtolva teljes kis testének pulzáló dinamikájával hozott össze. Mindene dolgozott.
Fél órája küzdöttem. Régen ez nem így ment, ezek a mai fiatalok még elaludni se tudnak tisztességesen, bezzeg az én időmben. Tehetetlenül rimánkodtam. Kérdezgettem, mi baj van, pindúr? Nem válaszolt. Pedig biztos, csak annyit mondott, hogy ANYA!!! Csak én már nem értettem. Egy idő után anya bejött, mert ő meghallotta, értette. Kizavart, cicire tette, és kis hüppögések után a manó édes álomra szenderült. Az egész altatás két percig sem tartott.
Minden elmúlik. Unoka még nincs. Lett egy francia buldog. Nem hasonlít rám. Nem szoktam altatni.
További parákat, nyafogásokat és büszkeségeket Szél Dávid pszichológus-apa könyvében olvashatnak. Az Apapara bővített, átdolgozott kiadása a kiadó webshopjában kedvezményesen vásárolható meg.
A fotó illusztráció / Shutterstock