Bocsi

Bocsi

Bocsi

Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrégiben pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most a második helyezett, Kovács Tamás írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Csak hogy tudd: én hallottam, hogy valami történik a hintával.

Furcsán reszelte a betont, miközben ringattalak, és arra gondoltam, bárcsak elaludnál már. Napközben mindig a hintában alszol. A plafonnal azonban nehéz dolgom volt, mire a negyedik lyuk egy félnapos műveletsor végén megfelelőnek mutatkozott. Rákötöttem egy madzagot, és a teljes súlyommal ránehezedtem, tehát leteszteltem, ahogy kell. Akkor még nem volt semmiféle kísérő hang, szóval megvolt a szükséges biztonsági tanúsítvány. Ezért ültettünk aztán bele.

Ez hetekig rendben is volt így, de aztán jött a hang. Ringattalak, és te, akkori szokásodnak megfelelően nem voltál hajlandó elaludni. Én elmerengtem a hangon, a hinta ringott jobbra, aztán balra, és ez így ment jó ideig, amikor végre úgy döntöttem, hogy kiveszlek.

Épp ki akartam nyomni a bébiőrt, ami után te következtél volna, amikor: zutty. Addig a pillanatig tényleg stabil volt a kampó, de ezt ott hiába is magyaráztam volna neked, miközben beterített a hinta, a takaród – na meg a törmelék, amit a plafonból kiszakadó kampó magával hozott.

Egyébként is üvöltöttél, ami a fenti tények ismeretében érthető. Fogsz majd olyanokat hallani tőlünk, hogy fel a fejjel, puhára estél, katonadolog. Erre a helyzetre nem tudom, hogy melyik a megfelelő ezek közül, de azt olvastam valahol, hogy jó, ha teret engedünk az érzéseid kifejezésének, és nem bagatellizáljuk el azokat. Nos. Teret engedtünk.

De azért megvigasztaltunk. Én meg felírtam magamnak a tanulságot: ha egy fixre befúrt kampó reszeli a plafont, az azt jelenti, hogy kilazult, és hamarosan ebből nagyobb baj is lehet. Szóval bocsi.

Az élet persze úgy hozta, hogy ez lett a legkisebb gondod. A nagyszüleid minden mozdulatodra rezdültek, hogy nehogy leess az ágyról. Még akkor is, amikor nagyon messze voltál még az ágy szélétől. Én meg sokszor mondtam, hogy persze biztosan nem fogsz leesni, de ezeken a körökön egyébként is túl kell esni – szó szerint.

Hidd el, ennek ellenére nem szerettem volna, ha valóban leesel. Ebből fakadhatott az a könnyelműségem, ami figyelmetlenséget szült, és amit te rögtön kihasználtál. Emlékszel, hogy amíg nem tudtál helyet változtatni, addig mindig az asztalon feküdtél? Egyedül annyival tudlak biztatni, hogy egy ágy mégis alacsonyabb, mint egy asztal. De ettől még nem kellett volna fejjel előre a mélybe kúsznod. Tényleg bocsi.

Ez is csak megerősítette számomra, hogy mekkora felelősséget jelentesz nekünk.

Azóta folyamatosan edzed magad, tele vagy kék-zöld foltokkal, hol egy székláb állít meg, hol meg a fal. Most már nem nagyon rakunk az ágyra, mert azonnal le akarsz mászni. Azaz ugrani. Vagy nem is tudom, hogy a te esetedben lehet-e ilyen tudatosságot is tartalmazó igével meghatározni ezt. Mert végül, bárhogy is indulsz neki, bármennyire tudatosan tartasz egy irányba, egyszerűen csak leesel.

Vagy nekimész. Elvágódsz. Magadra rántod. Ilyen ez. És mi újra meg újra teret engedünk az érzéseidnek, eltereljük a figyelmedet, felvidítunk, aztán újra lehelyezünk a startvonalra, és kezdődhet az egész elölről. Egyre kevesebb hibával, eséssel és ütődéssel, mert egyre ügyesebb vagy. Napról napra tudsz valami újat hozni.

További parákat, nyafogásokat és büszkeségeket Szél Dávid pszichológus-apa könyvében olvashatnak. Az Apapara bővített, átdolgozott kiadása a kiadó webshopjában kedvezményesen vásárolható meg.

/A fotó illusztráció: Shutterstock/

Facebook Comments Box