Csenge első története… avagy Apa, a hős

Csenge első története… avagy Apa, a hős

Csenge első története… avagy Apa, a hős

Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Gribek Dániel írását olvashatjátok.

Lassan másfél éve, hogy egy igazi csodával gazdagodott az életünk, a családunk, és szinte minden nap lett volna mit mesélnem. Megosztom a legfrissebb élményemet.

Csenge már egy ideje elkezdett aktívan kommunikálni. Megérti, amit mondunk neki, és megérteti magát, ha tudatni akar valamit. Van jó pár szava: az egyik első az „apa” volt. Az „anya” érdekes módon csak a napokban került be a szótárba, előtte inkább a „cici” alkalmazása volt a gyakori. Most viszont az „apa” mellett végre az „anya” is folyamatosan csilingel a házban, a kertben.

De Cseni jelzi először, ha kiszökik egy kakasunk, méghozzá egy hangos „kaka” felkiáltással. Igen, így „s” nélkül, de ez tényleg határozottan a baromfiudvar lakóját jelenti. Ha meghallja a kukorékolást, akkor is mondja, és mutat a hang irányába. Szóval nálunk a kakas nemes egyszerűséggel „kaka”.

A macska egyébként „lájlá”, ami vélhetően a nyávogásból jött. Valahogy úgy, ahogy a kutyánál a „vau”. Mindenesetre az egész család átvette, és nálunk Micink is hamisítatlan „lájlá” lett.


De ennyit az önálló szavakról, mert a bejegyzésem lényege Csenge első önálló sztorija. Igen, a saját története. Az első, amit mindenkinek elmesél, amit mindenkivel megoszt. És ki benne a főszereplő? Hát, APA. Bocsánat érte, de így, csupa nagybetűvel.

Pó – APA – pápá. Nos, ez a kis története, miközben mutat a szoba egyik felső sarkába, majd az ablakra. Nyilván ki nem találnátok, miről is van szó. Nos, arról, hogy az egyik nap arra jöttem haza, hogy észrevett egy pókot az óra felett. Mutogatta nekem, közben mondogatta: „pó”. Megkérdeztem, hogy azt szeretné-e, hogy levegyem onnan a pókot, mire egy ellentmondást nem tűrő bólintás, és egy „DÁ” volt a válasz. Ja, merthogy nála az igen az „dá”. Nem tudom, mikor találkozott oroszokkal, mindenesetre ez hónapok óta így van, amihez már hozzá is szoktunk, és lassan ugyanúgy a „dá” lesz az igen a családban, ahogy a „lájlá” a macska.

Szóval a pók ott volt a sarokban, és a kislányom jelezte, hogy nem tűri tovább a jelenlétét. (Nyilván ebben benne volt Anya keze, és a sugallat valahonnan a háttérből.) Mindegy is, mert levettem a pókot és kiraktam a lakásból. Azóta Apa igazi hős. Azóta Apa még nagyszerűbb, mint amilyen volt, pedig korábban is olyan csodálat övezte, hogy az egészen elképesztő. Szerintem azt csak egy lányos apuka tudja elképzelni, milyen az, amikor egy ilyen apróság csillogó szemmel ránéz, és áhítattal a hangjában csak annyit mond: „appa”. Semmihez sem fogható.

Egy szó, mint száz, tehát megmentettem a családot a kis kaszáspóktól, ezt pedig Csenge mindenkinek el is meséli. A mamának, a nagynéninek, Titi keresztanyunak (merthogy húgom megkapta eddigi legcukibb becenevét is Csenitől). A történet pedig így hangzik: pó – APA – pápá.


Kislányom első önállóan, többször is elmesélt történetében tehát apa a hős. Igen, én vagyok az első hős az életében, és ez egészen elképesztő érzés. Különleges, varázslatos. És hiába csak egy pókot vettem le a sarokból, van egy ember ezen a földön, aki ezt csodálattal tudja elmesélni mindenkinek, aki odafigyel rá.

Mostantól tehát retteghet minden „pó”.
(Na jó, nem kell tőlem tartaniuk, de erről pssszt!)

Fotó: Illusztráció / Shutterstock

Facebook Comments Box