Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Bálint Ádám írását olvashatjátok.
A gyereknevelés nem csak az egyik szülő dolga – legyen az nő vagy férfi. Ahogy a háztartás sem: mindkettőnk otthona, mindkettőnk gyerekei, hát mindenki csinál mindent. Főzés, mosás, pelenkázás, fürdetés, vasalás – aki előbb odaér, azé a meló. Kivéve a pók. Pókot a feleségem nem dob ki a szobából, az rám marad. De minden másban teljes a munkamegosztás.
Olyannyira jól működött ez a rendszer, hogy a lányunk születése után egy évvel, túlzott önbizalommal össze is hoztunk egy tesót. Mondom egyet. Legalábbis az első ultrahangig azt hittük. Nem mentem el az első vizsgálatra, otthon voltam a nagyobbikkal, meg hát mivel is tudnának meglepni. Még az sem volt gyanús, hogy a feleségem nem vette fel a telefont. Mikor hazaért, szótlanul a kezembe nyomta az ultrahang-felvételt.
„Itt a gyerekünk?“ – kérdezem. „A gyerekeink, te majom.“ Erre már én is megláttam a két babszemet. A számhoz kaptam, ránéztem a könnyező feleségemre, megöleltem, megcsókoltam, aztán hagytam, hogy meséljen. Még viccelt is a baráti dokival, hogy „Aztán egy szívhangot találni!“, ezen jót nevettek, aztán a nőgyógyász arcára fagyott a mosoly. „Hát, Melindám, ez két szívhang.“ Mire a feleségem csak annyit tudott reagálni, hogy „Szívatsz.“ Így tudtuk meg, hogy úton van Johanna és Benjámin.
Sokat maradtam otthon az ikrekkel is – a színházi munka többnyire az estékre korlátozódik, így váltottuk egymást a feleségemmel. Éppen úton volt haza a nagylánnyal a bölcsiből, amikor a négykézlábazó fiam megcsúszott a saját nyálán és leverte állal a konyhakövet. Kézbe vettem a síró gyereket, sikerült hamar megvigasztalni, gondoltam, meg is vagyunk. Akkor vettem észre, hogy csupa vér a pólóm: az eséstől szétnyílt a fiam álla. Lefektettem a pelenkázóra, hogy megnézhessem a sebet. A jó kétcentis vágáson át a tokaháj is elindult kifelé. Sima vérvételnél is elájulok, ez meg ahhoz képest egy konkrét vágóhíd.
Az eszméletvesztést leküzdve jódoztam körbe a sérülést, tömködtem vissza a zsírtszövetet, majd a sebtapaszból tépett kis csíkokkal húztam össze a sebet. Az ikertestvére ezt a pillanatot találta leginkább megfelelőnek arra, hogy tarkóig rottyantsa magát, amely szintén azonnali beavatkozást igényelt. Fél kézzel hívtam a feleségem, hogy ha hazaértek, egyikünk indulhat is a Jánosba, ezalatt a másik kézzel a kislányom pelenkáját cseréltem, megfürdettem, tisztába tettem.
A kórházban az orvos ránézett a sebre, és azt mondta, hogy „Ez a sérülés szakszerűen el van látva, nincs itt nekünk már semmi dolgunk.“ Azért persze mégis kezelték a sebet, de engem majd szétvetett a büszkeség a véres-fosos pólómban.
Fotó: Illusztráció / Shutterstock