Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Nádudvari Péter írását olvashatjátok.
Egy szép kora tavaszi vasárnap délután a hároméves Marci fiammal az utcánkban sétáltunk. Gyönyörű volt az idő, a sok hideg nap után végre élvezhettük a vékony felhőkön átszűrődő napfény kellemes simogatását.
Marci jókedvűen énekelgetett, majd hirtelen rátekintett az égre.
– Dédi már ott fenn lakik, és nem látjuk többet.
Szomorú hangon, elszoruló torokkal válaszoltam neki:
– Igen, Kincsem, ahogy korábban is elmondtam neked, Dédi már az égben lakik és nem látjuk többet.
Ekkor a kisfiam a nap irányába mutatott, majd felcsillanó szemmel kijelentette:
– A fényben lakik.
Mivel ebben a korban a kisgyerekek még időnként keverik a hasonló hangalakú szavakat, kíváncsian megkérdeztem tőle:
– Marcikám! Azt mondtad, hogy az égben?
Határozottan válaszolt, ismét a nap felé mutatva:
– A fényben.
Hiszek a kisgyermeki őszinteségben, tisztaságban. Tudom, hogy nekik még van szemük arra, amire mi, felnőttek már vakok vagyunk. Tudják azt, amit a beszűkült tudatunkkal mi már nem – ez az élet rendje.
Tehát Marcikám, ne haragudj kérlek, hogy azt mondtam neked, hogy Dédit többet már nem látjuk. Nagyot tévedtem. Neked köszönhetően már tudom, mit kell tennünk, ha újra találkozni szeretnénk vele.
Fotó: Illusztráció / Shutterstock