Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Garamszegi Gergő írását olvashatjátok.
Kisfiam, Bendegúz márciusban két és fél éves lesz, és el kell, hogy mondjam, az elmúlt két hétben nagyot fordult velünk a világ, ugyanis Tökit is elkapta az a bizonyos, a szakma által „DAC” korszaknak nevezett nyavalya. Nem olvastam utána, és cikkeket sem olvasgattam erről vagy általában a gyereknevelésről, de szerintem csakis mozaikszó lehet, amelynek jelentése „Dögöljmeg Akkorsem Csinálom”.
Gyakorló apukaként, hiszen Luca már a tizenegyediket tapossa, és a leghatásosabb eufemizmussal élve sem egyszerű eset, no és elég sok gyerek is van a családban – ráadásul direkt úgy választottam beosztást a hivatásomon belül, hogy a lehető legtöbbet lehessek a kölkökkel –, szóval azt gondoltam, gyakorlatilag fekete öves, sok kemény csatát megnyert veterán fater vagyok. Nos, lelövöm a poént, nem vagyok.
A tökéletesen fejlődő, intelligens, már-már szófogadó, és ami még fontosabb, hihetetlen mértékű cukiságfaktorral bíró (egy pszichopata sorozatgyilkost is a kisujja köré csavart volna) kicsi fiam egy őrjöngő, a NEM szót alany, állítmány, tárgyként használó fúria, mit fúria, egy kis patás-szarvas ördögfióka lett. Szinte semmi nem tetszik neki, amit mondok, és legfőképpen, ha ezt én teszem, és gondolom, ez zömmel abból fakad, hogy legnagyobb örömömre nagyon sokat vagyunk együtt. Legalább konzekvens a gyerek: akármit mondok, mintha az csak és kizárólag az ő egyébként meglehetősen terjedelmes életterének szűkítésére szolgálna, ezért ilyenkor az összes rendelkezésre álló fegyvert beveti ellenem.
Azt hiszem – bár kezdek egy kicsit meginogni szülői értékítéletemben, már ami a gyerek hisztifronton nyújtott teljesítményét illeti – a mai napon elértük a zenitet. Ennél már nincs feljebb, vagyis lejjebb. Szóval ezen a szép napsütéses délutáni napon elmentem Bendegúzért a bölcsődébe, és már az probléma volt, hogy egyáltalán kiimádkozzam a csoportszobából. Megjegyzem, a korábbi gyakorlattal ellentétben mostanában egy harc beadnom (persze csak addig, amíg el nem hagyom az arénát, hiszen ahogy elmegyek, kenyérre lehet kenni), de a hazamenetelek a legszebb hajdani, tatamin megvívott küzdelmeimet idézik. Ennek egyébként az egyik oka, hogy a sikító-vergődő gyereket még mindig könnyebb levetkőztetni, mint felöltöztetni. Komolyan.
Tehát ott tartottam, hogy végre kezembe zárom életem kisebbik értelmét, a pelenkázón már (hiába, a rutin) kikészítve minden ruhanemű, és ekkor hirtelen elkezd fokozódni kis forradalmárom fizikai ellenállása is. Ahogy leteszem a felületre, abban a pillanatban a fizika törvényeit meghazudtoló szögben, sebességgel és erővel elkezd vonaglani annak függvényében, hogy éppen melyik testrészére szeretném aggatni a szükséges ruhadarabot. Természetesen ehhez megfelelő hangerejű artikulálatlan hörgés-üvöltés-sikítás dukál, amiből mintha fölfognék egy-egy NEM szót is. Hál’Istennek, mivel tél van, és a mínuszok alacsonyan röpködnek, extra mennyiségű ruhát kell(ene) feladni a gyermekre, ennek megfelelően a ráadott (és rajtamaradt) ruhadarab számának emelkedését exponenciálisan követi az ellenállás és a hangerő is.
Persze nincs akkora szerencsém, hogy ezt senki más ne hallja, egy másik apuka is éppen ekkor öltözteti gyermekét, természetesen huszadannyi idő alatt és ellenállással, mint ez nálunk megfigyelhető. Mondanám, hogy feszélyez, de az az igazság, hogy az egyetlen pozitívum az egészben az, hogy ilyenkor már nem marad felesleges energiája az embernek szégyenérzetre, meg hát, már ki is nőttem abból a korból, hogy ne zárjam ki ilyenkor a külvilágot.
Amikor már csak ketten maradtunk, Bendegúz úgy dönt, hogy itt az ideje még jobban tudtomra adni tiltakozását, ezért, bár már csak a kabát, a csizma, a sapka és a sál lenne hátra, elképesztő tekergésbe kezd. Kint hideg van, bent a bölcsiben 27,6 celsius fok, ennek megfelelően patakokban folyik mindenhol IS rajtam a verejték, csípi a szemem, és nem kapok levegőt a kötelező maszk alatt. Bár sírni szeretnék, ez nem passzolna a testalkatomhoz, ezért inkább röhögök. Más szituációban persze exsportolóként abszolút díjaznám ezt a küzdőszellemet, de jelen esetben nem igazán megy.
Ekkor azt gondolom, talán itt az idő, hogy ördögűzőt hívjak édes kicsi szerettemhez, hiszen talán már csak az Apage Satanas! segítene némi szenteltvízzel, ám ekkor segítségemre siet drága óvónénink, így már együttes erővel küzdjük fel a ruhák nyolcvan százalékát. Van, ami nem megy, van, ami hiába van fent, hatodszorra is lekerül. Nem baj, a kocsi nincs túl messze, addig kibírja. Végül saját verejtékemben teljesen átázva, gyerekkel a vállamon (jobbára felöltöztetve), a maradék önbecsülésemet valahol a küszöb alatt magam után húzva, de abszolválom a „gyereket elhozom a bölcsiből” feladatot. Mindeközben távozóban óvónénink megnyugtat, hogy nem, ezt nem szokta ám napközben csinálni, ha nem vagyok ott, és igen, látott már ilyet, nincs új a nap alatt, amiért azért hálás vagyok.
Persze, ahogy kiérünk a kapun, az ellenállás szinte azonnal megszűnik. A nap újra süt, a gyermek (egy ideig) újra kezelhető, én meg talán még nem vesztettem el minden maradék önfegyelmem. Egyszóval, kedves sorstársaim, Apukák és Anyukák, minden elismerésem, mindenki megérdemli a tiszteletet, aki ezt végigcsinálja józan ésszel. Végezetül tartsunk egyperces néma csendet apa néhai idegrendszerének emlékül!
Garamszegi Bendegúz, a büszke győztes és Garamszegi Gergő, a büszke küzdő
Fotó: Illusztráció / Shutterstock