Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most az egyik harmadik helyezett, Sárközi Csilla írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.
Először is szeretném leszögezni, hogy senki nem hibás. Sem a kormány, sem az egészségügy, és a ‒ nevezzük így őket – majdnemszüleim sem. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy én nem tudtam megszületni. De kezdjük az elején.
A szüleim, bocsánat, majdnemszüleim, a harmincas éveik közepén találkoztak. Mindketten tudták, hogy ez az, amit szeretnének, családot együtt, vagyis engem, ezért gyorsan összeházasodtak. Én azonban, sajnos nem tudtam elindulni azon a rögös úton, amit életnek neveznek. Sem az első hónapban, sem a következőkben. A majdnemszüleim pár hónap után úgy döntöttek, hogy szakértő segítségre lesz szükség, ezért orvoshoz fordultak, aki szerint nem árt egy alapos kivizsgálás, hiszen majdnemanyu, így a harmincas évei derekán már akár túl öreg is lehet ehhez. Így tehát jöttek a vizsgálatok, bár majdnemanyu elég mérges volt a dokira a feltételezés miatt. A vizsgálatok megállapították, hogy bár semmi szervi ok nincs, de azért majdnemanyunak nem ártana, ha a cukrára figyelne, és hogy nem kellene petpalackból innia, mert az biztos, hogy hátráltatja a dolgokat.
Így hát a majdnemszüleim elkezdték az egészséges életmódot, és… nem történt semmi. A doktor javaslatára majdnemanyu elkezdett szedni egy petesejt-stimuláló gyógyszert, és belekezdtek az inszeminációba, amitől biztos, hogy mindennek rendbe kellett volna jönnie, hiszen semmi oka nem volt annak, hogy az ellenkezője történjen. A gyógyszer túlstimulálta majdnemanyu szervezetét, és három petesejt is megérett egyszerre, az orvosa már a hármasikrek hátrányairól beszélt neki, de valami hiba mégis csúszhatott a rendszerbe, mert sajnos egyikük sem ért célba.
Közben majdnemanyu munkatársai egyre többször kérdezték, hogy hol a baba. Ő először megpróbálta viccesen felfogni, de ezt nem tudta túl sokáig így kezelni, és majdnemapunak sokszor vigasztalnia kellett, ami miatt ő is nagyon rosszul érezte magát, nem szerette így látni majdnemanyut. Erre még pluszban rátett az is, hogy egyik napról a másikra ellepték a várost a plakátok, amik azt hirdették, hogy a gyerek ajándék…
Egyszóval, a helyzet nem volt valami rózsás, ezért a majdnemszüleim felkerestek olyan rokonokat, akik sok évig szintén ebben a cipőben jártak, de mára már szép családjuk van, három gyerekkel. Az általuk ajánlott orvos megvizsgálta majdnemanyut, és meg is műtötte, mert kiderült, hogy egy óriási miómája van. Sajnos azonban, ez is kevés volt ahhoz, hogy végre igazi családdá válhassanak. Az új orvos felírta majdnemanyunak ugyanazt a stimuláló gyógyszert, ami már korábban sem használt, és bár majdnemanyu először tiltakozott, mégis bevette. A hatás ezúttal nem maradt el, majdnemanyunak elmaradt a vérzése, de kiderült, hogy ezt nem egy baba okozta, hanem egy óriásira nőtt petesejt, amiből ciszta lett. Újabb orvosváltás jött, és az új doki aggódva közölte, hogy ha a ciszta nem szűnik meg, akkor bizony műtét lesz. Megint. Majdnemapu ekkor nagyon mérges lett, féltette majdnemanyut.
Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol elengedték a további próbálkozásokat. Elindították az örökbefogadást, és úgy döntöttek, hogy amíg várnak, addig jól érzik magukat együtt. Persze voltak azért még rossz pillanatok, majdnemanyu munkahelyet is váltott, a főnöke úgy búcsúzott el tőle, hogy most már koncentráljon a férjével a családalapításra. Ez nem esett túl jól neki, de már nem volt kedve vitatkozni, meg amúgy is, mit lehet erre mondani?
Hozzáteszem, a család sem volt túl kíméletes. Mikor a majdnemszüleim összeházasodtak, kiderült, hogy a majdnemnagynéném terhes. Az év végére megszületett az egészséges, csodálatos kisfia, akit ugyan nem várt, de örült neki. Ennek örömére persze a majdnemszüleim is kapták a biztatást, csak éppen nem nagyon volt mire….
Vagy mesélhetnék arról az évente egyszer látott rokonról, aki egy családi összejövetelen majdnemanyu orra alá dugta a telefonját, hogy nézd csak, ezt a gyógyszert vedd be, egyből terhes leszel. És arról a másik családi születésnapról, ahol a jelenlévő anyukák rózsát kaptak, majdnemanyu meg egy félmosolyt, hogy itt még várni kell. Ezért a majdnemszüleim úgy döntöttek, hogy befejezik a családi összejöveteleket, mert nem szeretnének mindenhonnan rossz szájízzel eljönni. Ezt volt, aki megértette, volt, aki nem.
És hogy mi lett a történet vége? Eljött 2020, az első karantén ideje, a majdnemanyukám végre kipihente magát, és nemsokára megérkezett a kishúgom, akit ugyanúgy szeretnek, mint ahogyan engem szerettek volna.
Fotó: Illusztráció/Freepik