Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Hallók Ákos írását olvashatjátok.

Március 14-e volt, amikor a kórházi folyosón áttoltak előttem egy babaszállító kocsit, amelyben egy meztelen láb lógott ki a takaró alól, és egy hozzá tartozó hang méltatlankodva felsírt, amiért arról a kellemes, meleg helyről, ami ezidáig az otthona volt, kiráncigálták.

– Most akkor már apa vagyok? – futott át rajtam az egyszerre rémületes és boldogságos gondolat.

– Még csak szülő – jött a kijózanító válasz belülről. – Az apaság több annál, mint elindítani egy életet.

Ehhez „csak” aktiválni kell a biológiai funkciókat; bárki nemzhet utódot, csupán idő és alkalom kérdése. Az apaság az szerep, kötelék, törődés, példamutatás és számtalan egyéb dolog együttese kell, hogy legyen.

Azóta próbáltam tetten érni a pillanatot, mikor válhatok végre apává, amióta megfogant a lányom. Rengeteg minden megelőzi ezt a remélt momentumot, 25 éve kezdődött, amikor először vágytam rá igazán? Már a felkészülés első pillanatától lehet számolni? Aztán rájöttem, hogy az legalább szükségeltetik hozzá, hogy megszülessen egy kisbaba… Minden, mi előtte volt, csak akkor kap értelmet és funkciót, ha már hárman vagyunk. Hát persze, az apasághoz kell egy gyerek is!

Aztán lassacskán megtanultam elringatni, megfürdetni, pelenkázni, büfiztetni és még pár apróságot. Újra feltettem a kérdést.

– Kezdetnek nem rossz… – mondta a belső hang. – De még számtalan dolog hiányzik, sok ismeretet, készséget kell átadni neki, még nem vagyok igazán az, még csak most tanulok bele.

Alig három hónap telt el, pár nap óta van úgy, hogy amikor már rövidebb-hosszabb ideje nem látott, vigyorogva fogad, amikor felismer. Olyankor úgy érzem, megérte minden fáradság, a sok sétáltatás, a rendszeres foglalkozás és játék, és a rengeteg együtt töltött időért ez a hála – aztán megláttam, hogy a csörgőjére is ugyanígy bazsalyog – akkor talán még nem vagyok igazi apa?

Ma délidőben aztán lementem a tárolóhelyiségbe, levettem a takarót a babakocsiról, leemeltem a lépcsőn, majd fel a másikon, tolnám ki a kapun – ekkor esett le, hogy tulajdonképpen biciklivel akartam elindulni, nem a napi séta jön!

Nevetve hívtam fel Anyát, hogyan jártam, mire csak annyit mondott:
– Látod, kicsim, most már igazi apa lettél!

Fotó: Illusztráció/Shutterstock