Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Éva írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

– Hol hagytad a gyerekeket, a nagyszülőknél? – egy esküvőn kaptam ezt a kérdést valakitől, aki csacsogni szeretett volna, és hát mi mást tudott volna felütésként kérdezni?! Mondtam neki, hogy nincs gyerekem, amire bocsánatot kért és elrohant. Ez egy azokból a helyzetekből, amelyekben meg is bántódhatnék, hiszen ijedt arccal faképnél hagytak. De egy ideje inkább azon merengek, miért olyan félelmetes másoknak, hogy nincs gyerekem, és miért van az, hogy a többségnek fogalma sincs, mit kezdjen egy ilyen emberrel, mint én.

47 éves vagyok, sok év próbálkozás, két lombik után döntöttem úgy – a férjemmel egyetértésben –, hogy a gyerek vagy természetes úton összejön vagy nem jön össze. Hát nem jött össze.

Elvált szülők gyerekeként korán elhatároztam, hogy biztos pasi nélkül szóba sem jöhet a gyerek. A biztos pasi megtalálásához pedig idő és valamilyen szintű önismeret kell, az pedig az élet igazságtalansága, hogy a testünk ehhez nem alkalmazkodik. Amikor 38 évesen beleszerettem a férfiba, aki azóta a férjem, azonnal jött a gyerekvállalási ösztön, szinte átmosta az agyamat és a szívemet az érzés, hogy nekünk mindenképpen gyerek kell, csoda egy emberke lenne. 39 voltam, amikor végre ráfeküdtünk a témára, gyógyszerrel stimuláltam, naptáraztunk, elindult a végtelenített legyengyerek-örvény. Aztán jött a lombik magánklinikán. Majdnem egy év volt a felkészülés, a vizsgálatok, kis műtét, kis ez-az, aztán a két rutin. Szúrtam magam kitartóan, a hormonoktól kezdtem kockává alakulni, próbáltam nem lépcsőzni, nem futni, nem rázkódni a BKV-n. Ilyenkor az ember egy teljesen abnormális állapotban kerül, minden mozdulatot megkérdőjelez és kontrollál, miközben milliókat fizet ki egy reményért. A második beültetés után a kórház telefonon közölte, hogy nem sikerült, aztán hidegen letették. Ekkor rettenetesen megtörtem, nem értettem, hogy mi ez a kimértség és érzéketlenség, miért nem beszélünk a folytatásról, azóta sem értem. Ezután adtunk magunknak egy nyarat, hogy átgondoljuk, hogyan tovább. A hormoncunamitól és a sikertelen beültetéstől magam alatt voltam, néha-néha megnéztem másik meddőségi intézményt, plusz az államilag támogatott eljárás menetét: nyilvánvaló volt, nincs annyi időnk, hogy hónapokat várjunk egy konzultációra és aztán megint hónapokat egy első lombikra. Meghoztam a döntést, a lombikokat nem folytatjuk, természetes úton pedig nem jött össze.

Azóta öt év telt el, négy év egyéni és egy év párterápiával, három év külföldön éléssel, két éve itthon éléssel és egy pandémiával. Külföldön ritkán jutott eszembe, hogy gyerektelen vagyok, itthon viszont mindig pofán vág ez a téma.

Túlvagyok egy több éves depresszión és sok-sok emberi tapasztaláson: van, aki gyerektelenként már nem barátkozik velem, a családban tabutéma a gyerektelenségünk, a család nem beszél, nem kérdez.
A baráti köröm 90 százaléka gyerekes, akkor találkozunk, amikor a gyerekektől tudnak. Van, aki gyerekfüggő lett, van, aki későn szült és még nagyon kötött a gyerek miatt, van, aki éppen az iskolaválasztás miatt úszik el időben. A gyerekek a többséget annyira lekötik, hogy nem sok közük marad ahhoz, hogy mi van az országban vagy a családon túl. Igazi művészet türelemmel kivárni még kitudjahány évet, mire újra ránéznek majd a világra. A Covid-évek ezen sem segítettek, mindenki bezárt, a kapcsolatok kifogytak az élményekből, a gyerekeseknek a család és a gyerek maradt az élmény.

A barátok sokfélék, de egy közös számomra: ha meg akarom őrizni ezeket a barátságokat, akkor nekem kell alkalmazkodni. Azon lehet merengeni, hogy ez jó vagy nem jó, de felesleges, mert ez van, tudomásul veszem. Idővel felnőnek a gyerekek, kivárom.

És persze vannak a gyerektelen barátkák, akik 45 év körül is abban vannak, hogy van remény. Drukkolok nekik.

A baráti és családi kapcsolatokon túl a napi csapást a magyar politika méri a gyerektelenekre, rám. Pár éve egy meleg barátom mondta, hogy a gyerekteleneket és a melegeket ugyanúgy kezeli ez az ország. És ez így van, tabutéma vagyunk mi is, furcsák, körön kívüliék, akikre nincsenek klisék, nem lehet velünk mit kezdeni, nincs mit mondani nekünk vagy rólunk, nem létezünk. A családok éve, a családvédelemi akcióterv, a CSOK, a gyerekesek szja-visszatérítése vagy a gyerekek ingyenes BKV-használata, illetve a „Nincs gyerek, nincs jövő” típusú kijelentések évek, hónapok óta vág úgy arcba, hogy teljesen kívülállónak érzem magam. Ha mindezeken felülemelkedem, akkor a gyerektelenség a belső világomban két részre – az agyra és a szívre – oszlik. Az agyamban már a helyén van ez a dolog, a Covid után, amikor újra lehet majd nyugodtan utazni, kiélvezzük a gyerektelenség szabadságát. A szívemben viszont örök hiány marad, egy nagy üres csend, hogy nem lett gyerekem. Próbálom magam hasznossá tenni, dolgozni, és örülni annak, ami van. És azért annak is tudok örülni, hogy a gyerekemnek nem kell végig nézni azt, ami a világban történik, nem kell átélnie a klímaborzalmat, nem kell arra nevelnem senkit, hogy külföldön éljen majd, és nem kell aggódnom senki miatt, hogy mi történik vele az online térben vagy az utcán.

És akkor van még egy férjem is. Vele kapcsolatban pokoli érzés, hogy nem tudtam gyereket szülni. Szerencse, hogy nem egy gyerekbolond. Évekig rettegtem attól, hogy lelép egy fiatalabb nővel és lesznek gyerekei. Mára elfogadtam, ha lelép, lelép, nem tudom megakadályozni.
A házasságunk újraépítése folyamatban van, másnak a gyereknevelés cseszi szét a párkapcsolatát, nekünk meg a gyerektelenségből fakadó létezés. Nincsenek mintáink, magunknak kell kitalálni, milyen egy ilyen házasság, milyen egy ilyen élet.

A gyerektelenségnek van egy igazán félelmetes oldala számomra: az öregedéstől, a haláltól való félelem. Nem tudom, lesz-e valaki, aki, ha rá leszek szorulva, öregkoromban segíteni tud, lesz-e valaki, aki rám töri az ajtót, hogy élek-e még. Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe: remélem, sikerül mindenkinél előbb meghalnom.

Fotó: Illusztráció/Freepik