Szél Dávid Apapara című könyvének megjelenése kapcsán nemrég pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a csaknem 30 apás sztorit, amelynek mindegyike érzékeny és őszinte történet. Most Vaja László írását olvashatjátok.

– Lacus, biztos le akarsz menni az edzésre két gyerekkel?
– Persze, megígértem a Móninak, Gyuri is lent lesz, Kata jön Kágéval, és még lehet, hogy Évi is lenéz, a termet meg zárni kell…
– A múltkor is megoldotta valaki, amikor nem értél rá.
– Nyugi, nem olyan vészes az út, a nyolcas ott tesz le a terem előtt. Egyébként is jó lesz egy este, amikor végre nem a plüssöket kell beszéltetni, szegény Brekit már én sajnálom, annyiszor kellett óvodába mennie.

… hangzott el mindez egy babakocsis egyéves és egy „miezmiez” négyéves – edzéscucc-cipelős, szakadó esőben pislogós, csúcsforgalomban dugózós, esőkabátban leizzadós, majdnem elkésős – buszos utaztatása előtt este hatkor, mert Apa azt gondolta, hogy milyen vicces lesz levinni őket a vívóedzésre.

Egy budapesti klubban edzek kedvtelésből veteránokat, meg néha nem veteránokat, és többeknek megígértem, hogy ezen az ominózus kedd estén is lemegyek, lesz közös munka, adok iskolákat (amikor a tanítvány szurkálja az edzőt, aki kijavítja és szigorúan néz a sisak alól), dejólesz, mint minden kedden és csütörtökön az elmúlt bő húsz évben (na jó, hobbi-edzőként csak öt). Aztán jött a telefon, hogy Anya négy hónap után végre kapott időpontot a csodaorvoshoz, és hirtelen nem tudtuk hova tenni a gyerekeket, de az edzést valahogy meg kellett oldani. Mit nekem az utaztatás, gondoltam, csináltam már ilyet, lemegyünk-visszajövünk, mindenki élvezi, élmény is lesz nekik, könnyebben elalszanak (aha persze), nekem meg dagadni fog a mellem, hogy milyen király programot találtam már ki!

A buszra való felszállásnál – akarom mondani logisztikai műveletnél – fordult meg először a fejemben, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek otthon szerepjátékozni. Brekivel is. Babakocsi felbillent („kineessen”), nagygyerek kiabál („nehagggyitttt!!”), feljutottunk mindhárman, babakocsival tömeg szétválaszt, kereke lefékez, esővédő és vizes cucc levesz, sapkasál levesz, télikabát meglazít, mehetünk. Vagyis állhatunk. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem egy sötétben-esőben vánszorgó, fülledt-tömött busznál kevés érdektelenebb dolog létezik egy gyerek, pláne kettő számára. Az utazóközönség „decukibabák!” pillantásai szép komótosan váltottak át sajnálkozássá, a „nézd milyen szép színes fények” játékaim „ott egy piros pötty az ülés szélén” próbálkozásokká silányultak, és még mindig csak a Hegyalja út közepén jártunk.

Fél órát előretekerve az ázott Astorián találtam magunkat azon agyalva, hogyan tudom megugrani az „Eljutás az átellenes oldalra” című küldetést úgy, hogy ne kelljen aluljáróznom, és minimálisra csökkentsem a kint töltött időt – még mindig esett ugyebár -, de legalább már izgalmas volt a külvilág, a gyerekek érdeklődve figyelték a jobbra kis ívben kanyarodó bringás futár anyázását, akire egy kombi Astra ráhúzta a kormányt és b#szott beengedni.
Az utolsó akadály, vagyis az akadálymentesítetlen lépcsőház leküzdése után végre a vívóteremben találtuk magunkat. Nagyon ritkán esik ennyire jól a jajdeédes dejóhogyelhoztadőket cukiságroham, de akkor különösen hálás voltam az többieknek a hangos lelkesedésért.

Hazaérkezés, boldogság, vizes-meleg cuccból kihámozás, gyerekezetmosni mantrák és a kedvenc párizsis kenyerek vacsorára. Anya csillogó szemekkel kérdezte, milyen volt, én meg büszkén mutogattam a fényképeket, ahogy a nagyobbik próbálgatja az ellesett vívóállást, a cukiságfaktor meg a Bogyó és Babóca könyvtorony tetejét verdeste.

– Tényleg, leviszed őket máskor is?

– Ööööö…

Illusztráció: Shutterstock