Nem gondoltam meg magam

Nem gondoltam meg magam

Nem gondoltam meg magam

Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Anna írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

A karantén második napján kezdődött. Vitát provokált valami apróság miatt. A tükör előtt álltam, láttam, hogy még beszél hozzám, de már csak az a mondat ismétlődött a fejemben, hogy nem akar velem lenni, mást akar, mint ahová most tart az élete. Mást? Eddig ezt sose mondta. Dühös voltam, ezzel a mondattal nem lehet lezárni egy tízéves kapcsolatot. Abban a percben én sem akartam már vele lenni, de még nyolc napra össze voltunk zárva. Éjszaka fel-felriadtam, a düh kétségbeesésbe váltott át, tudni akartam, miért, miben vagyok kevés. Mivel úgy gondoltam, már nem számít, hogy mit gondol rólam, a következő napokban olyan őszintén tudtam vele beszélni, mint előtte soha. Eleinte csak végighallgatott, nem szólt hozzá ahhoz, amit mondtam, majd ő is egyre többet beszélt magáról, míg végül elmondta, hogy azért nem akar velem maradni, mert gyereket szeretne.

Mikor megismerkedtünk, nem titkoltam, hogy nem akarok gyereket, noha T. már akkor is esküvőn és gyerekvállaláson gondolkodott. Azután évekig nem is került elő a téma, mert T. félt ezzel előhozakodni, félt, hogy emiatt szakítunk. Olyan tabu volt ez, ami azért valahogy mindig benne volt a levegőben. T. időt akart adni nekem, remélte, hogy majd meggondolom magam. Nem gondoltam meg magam, de nem is meggondolni akartam magam, hanem arra vártam, hogy magától jöjjön a mindent felülíró, nagybetűs, őrült vágy, hogy gyereket akarok. Nem jött. Mikor néhány évvel később mégis beszéltünk T.-vel a gyerekvállalásról, azt mondta, elfogadja, hogy nem akarok gyereket, ő maga is bizonytalan, de inkább afelé hajlik, hogy ne legyen gyerekünk. Persze nem hittem neki. Odavan a gyerekekért. Szorongtam, és közben a két véglet között csapongtam, hol „kigyógyulni” próbáltam, hol önigazolást kerestem.

A szakítás ellenére is úgy gondoltam, hogy T. mindennél fontosabb nekem és bármit megtennék érte, szinte bármit. De valóban szülnék gyereket T. kedvéért, vagy csak a szakítástól való félelem mondatja ezt velem? Nem szükségszerűen a párkapcsolat széteséséhez vezetne, ha úgy vállalnánk gyereket, hogy én magam nem érzem azt, hogy ez lenne az utam, és ettől nem sérülnénk helyrehozhatatlanul mind a hárman?

A tíz nap letelte után elköltöztem, hogy mindent át tudjunk gondolni. Végül abban állapodtunk meg, hogy ahogy korábban terveztük, veszünk egy közös lakást, azután munkahelyet váltok, és a próbaidő letelte után gyereket vállalunk.

Másfél év telt el azóta, az új munkahelyen még két hónap van hátra a próbaidőből. Tartani fogom magam az ígéretemhez. Figyelek arra, hogy mit eszek, sportolok, kerülöm a stresszes helyzeteket, mégis gyakran van bűntudatom, amiért csak testben készülök a várandósságra és az anyaságra.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock

Facebook Comments Box