Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Wittmann Éva írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Akkor is sírtam, amikor a tyúk meleg nyakát fogtam, és megérezték az ujjaim az izmok görcsét, a hullamerevséget. Nem tehettem róla, egyszerre csak ömleni kezdtek belőlem a könnyek. Kis országunk híres ornitológusa, az anatómia gyakorlatunk hírhedt vezetője pedig megjátszott részvéttel az arcán odajött hozzám, és annyit mondott: „Hát, így halt meg szegénykém. ”Most nem fogtam senki nyakát, de a bensőmből valamiért mély együttérzés áradt szét hirtelen mindenki iránt, aki a szobában volt mellettem, és a forró könnyek a mellkasom közepéből törtek fel. Az orvos szigorúan, mégis kedvesen rám szólt, hogy ne sírjak, én meg hüppögve feleltem neki, hogy oké.

Az evolúción végighaladva a patkány volt a következő áldozatunk. Sokat vívódtam vegetárius létemre, hogy rendben van-e az, ha állatokat boncolok, talán ez a lelkiismeret-furdalás mozgolódott bennem a csirkénél is. Soha olyan büdöset még nem éreztem, pedig elég rossz az orrom. De a patkány… az más volt. Algernon járt a fejemben. Professzorunk unott arccal járt körbe, miközben a viasztáblákra tűztük az állatok végtagjait. Amikor hozzám ért, lelassította a lépteit, hátha hasonló gyönyörben lesz része, kajánul felémsandított. De álltam a sarat. A bélsarat is, véletlen belevágtam a vastagbélbe, mire a padtársam elfintorodott, és elindult törlőkendőért, hogy kitisztítsa az állat belsejét. Nem azért vagyunk itt, hogy azért valamit látni lehessen? Kettesben maradtunk. Óvatosan nyitottam szét a hashártyát. Meglepett a rugalmassága, ahogy kitűztem a tábla szélére a lábak és kezek mellé. Csodáltam ezt a mini univerzumot, ami ebbe a kis testbe belefért. Megállapítottam, hogy a szervek egészen hasonlóak színben és formában az enyémhez, a gyomor, a nyelőcső, a nagy máj… Még soha nem láttam húst azelőtt ilyen közelről.

Szipogtam még kicsit, és megéreztem, hogy borzasztóan fáj a hasam. Mi történt? Nem olyan rég még nyaraltunk, a Balaton kéken fodrozódott, és néztem a kis parasztházikó teraszát a csillogó reggeli napfényben, a kimerevített pillanatot, ahogy egymás kezét szorítottuk. De vajon mitől fáj a hasam? Gyorsan körbekérdeztem mindenkit, hogy jól vannak-e: az orvosokat, a nővéreket és a szomszéd nénit az ágyon. Logikusnak tűnt, hogy valaminek történnie kellett, ha fáj valamim, akkor másokat is baj érhetett, ezért biztonságban kell tudni mindenkit. A nővérke mosolyogva válaszolt: „Nagyon kedves, én jól vagyok, de ha inkább maga mesélne arról, hogy van, hiszen maga esett át egy műtéten.” A műtét. Tényleg. Zavartan válaszoltam, hogy jól, köszönöm.

Tartottam magam, nem sírtam, tényleg. Igyekeztem azt rajzolni, amit látok, színezni, skicceket készíteni Algernonról. Majd az egyik csoporttársam megállt előttem két feltűzött patkányszemgolyóval a kezében: „Ijesztő, mi?” Gyönyörű gesztenyebarna haja a fenekéig ért, piros, telt ajkai közül világítottak fehér fogai, ragyogó barna szemei csak úgy vibráltak – nem csoda, hogy a professzorral viszonya van, köztudott volt. Megigézve néztem őt, ahogy a szépség és a kegyetlenség egyedi ötvezetben olvadt össze előttem. Látva az elképedt arcomat ez a furcsa jelenség boldogan masírozott vissza az asztalához, talán még szökdécselt is Algernon szemeivel a kezében, és az állat többi végtagjával parádézott tovább. Pedig nem voltunk már gyerekek, hogy egy békán aratott diadal megbocsátható legyen. A gép felvert delíriumos álmomból, újra megmérte a vérnyomásomat. Eszembe jutott, mikor láttam ezt a lányt utoljára. Sokáig nem találkoztunk gyakorlatokon, előadásokon, majd fél év múlva egyszer csak megjelent, a tanszék irodája előtt ült és várt. Gondterhelten simogatta hatalmas, várandós hasát.

A könnyek már megszáradtak az arcomon, amikor a nővér mosolyogva közölte velem, hogy hozott valakit. Ekkor megjelent a férjem, tekintete már enyhítette a fájdalmamat. Mellém ült, és simogatni kezdte az arcomat. A jóleső érzés újra átjárta a mellkasom közepét, megint sírni kezdtem, ő pedig egyesével törölte le a könnycseppeket. „Sajnálom” – suttogtam halkan, ahogy lassanként felfogtam, hogy potenciális meddő vagyok. A férjem könnyes szemekkel elmosolyodott, elsimított egy tincset a homlokomból, majd megcsókolt és annyit mondott: „Nincs miért.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock