Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Metz Edina írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Soha nem presszionált a szűkebb környezetem arra, hogy legyen gyerekem. Olyan tapintatlan kérdések, mint hogy „mikor esel végre teherbe?” sem hangzottak el soha. Ugyanakkor volt olyan nőgyógyász, aki azt kérdezte a fogamzásgátló-tabletta felírásakor, hogy mikor akarok végre szülni a gyógyszer szedése helyett. Akkor találkoztunk utoljára.

A társadalmi elvárások sem érdekeltek soha, az én életem, az én testem, az én döntéseim. Vállalom értük a felelősséget, ezért ne szóljon bele senki abba, hogy mit, mikor és hogyan tegyek.

Tíz évnyi próbálkozás után végül 52 évesen mondtam le a gyerekről. Hogy milyen gyerek nélkül élni? Nem ez a legfőbb kérdés, mert ez már egy végeredmény, és aki eddig eljut, az belenyugszik ebbe a helyzetbe. Ennél sokkal fontosabb, hogy az ember milyen utat jár be, mire a gyermektelenségét elfogadja.

Az életem úgy alakult, hogy a negyvenes éveim elején jelentkeztem be az egyik, nemrég államosított magánklinikára, rövid időn belül fogadtak is. Az orvos arcára volt írva a konzultáció alatt, hogy az életkorom miatt nem sok reményt fűz a megtermékenyülésemhez. Ha az orvos nem hisz bennem, akkor hogyan akarja velem végigcsinálni ezt a hosszú utat? – tettem fel magamnak a kérdést, és váltottam egy másik magánklinikára.

Ott sem voltak elájulva a hormonértékeimtől, és ahogy az orvos fogalmazott, a termékenységi mutatómmal, azaz AMH-val „nem fogok világbajnokságon indulni”. Ennek ellenére elvállalták a kezelésemet. Sőt, biztattak.

A hormonkezelések után öt petesejtet sikerült leszívni, és további hormonok szedése mellett vágtunk bele a beültetésbe. A három embrióból végül kettőt helyeztek fel, egyet lefagyasztottak. Sajnos, nem sikerült az első beavatkozás. A lefagyasztott embriót egy évvel később ültették be, de az sem vezetett eredményre.

Közben pedig folyamatosan ketyegett a biológiai órám, összeszorult szívvel hallgattam, tiktak, tiktak. Ekkor még a gyermektelenség elfogadásának nyoma sem volt bennem. Akartam, hogy legyen utódom, és ezért mindent meg is tettem.

Aztán úgy gondoltam, hogy megpróbálom az egyik állami intézményt, kihasználom az ingyenes kezelések lehetőségét. Hátha ott sikerülni fog valamilyen csoda folytán „megterhesedni” és meg is szülni a gyereket. Fanyalogva fogadtak Budán, mert az AMH-értékemmel, nemhogy világbajnokságon, de még egy meghívásos tornán sem indulhattam volna el, annyira rossz volt.

Ettől függetlenül elkezdődött a felkészítés, s ennek része volt a méhátjárhatósági vizsgálat is, amit már egyszer elvégeztek rajtam az első beültetés előtt. Ez azonban annyira fájdalmas és mély nyomokat hagyott bennem, hogy nem voltam hajlandó még egyszer végigszenvedni.

Ekkor ajánlották fel a hysteroscopiát, ami altatásban a méh tágítását és átvizsgálását jelenti, továbbá kisebb beavatkozásokat is el tudnak végezni ekkor. Ez végül rávilágított, hogy mi volt a meddőségem oka, úgy hívják, Asherman-szindróma. Esetemben a méh fala egy küret után hegesedve gyógyult, ami megnehezítette az embrió megtapadását, és ezt az altatásos vizsgálatkor valamennyire helyreállították.

Ezek után az állami meddőségi központban az orvos közölte, 24 órám van arra, hogy eldöntsem, elvégezzenek-e rajtam egy beültetést, amihez személy szerint ő nem fűz túl sok reményt. Hozzátette, szerinte az járhatóbb út lenne, ha hozok magammal egy rokont, aki petesejtet ad, és akkor elvégzik a donorpetesejtes beültetést.

Mivel sem a szimpátia, sem az empátia nem volt meg, és a komfortérzetem is igencsak alacsonynak bizonyult a lepattant kórházi környezet miatt, úgy döntöttem, hogy többé nem látjuk egymást.

Ekkor szólt egy ismerős, hogy Csehországban végeznek donorpetesejtes beültetést, próbáljam meg. A brnói klinikán alkalmaznak magyarul beszélő segítőt, aki kedves és készséges volt, de közölte, hogy túlkorosnak számítok a cseh törvények szerint, így nem tudnak fogadni.

Aztán kiderült, hogy a szlovák törvények jóval megengedőbbek. Így végül Pozsonyban kötöttem ki a méhfalammal együtt, amit időközben rendberaktak egy magánrendelésen Magyarországon. Így elvileg az embrió már meg tudott tapadni.

Pozsonyban rövid időn belül fogadtak, és sikerrel is jártunk. Az első donorpetesejtes beültetés után megmaradt az embrió, csak sajnos 8 hetesen végül úgy döntött, nem marad velünk. Fájt, nagyon. Aztán még egyszer nekirugaszkodtam, de az a beültetés sem járt eredménnyel.

Pszichésen nagyon megterhelő volt az összes procedúra. De legalább ennyire megterhelő a férjnek, párnak, élettársnak is, aki együtt örül, együtt vár és együtt sír a program minden pillanatában a társával.

Ekkor pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a lemondás már nem egy ember belügye. Ez két emberre tartozik, és ha a kettőből valamelyik azt érzi, hogy nem megy tovább, akkor ezt a másiknak el kell fogadnia. Szerencsésnek mondhatom magam, mert egyszerre jutottunk el erre a pontra, ezért senki nem élte meg hatalmas veszteségként a döntést. Mind a ketten tudtuk, hogy elmentünk a falig, és nincs tovább.

A lemondásig nem volt könnyű eljutni. Már csak azért sem, mert rengeteg energia ment el a próbálkozásokkal, de végül a mérleg arra billent, hogy sem a testem, sem a lelkem nem bírja tovább. Ilyenkor az önvédelmi mechanizmus segíti a lezárást, nem marad hely a kétségeknek, a „helyesen döntöttem?” kérdésnek.

Az idő múlásával pedig rájöttem, hogy nem a gyerek a boldogság egyedüli forrása. Lehet teljes és boldog életet élni ketten, férj és feleségként is. Lakóautózunk, sportolunk és várjuk, hogy a családban megszülessen egy baba, akit lehet majd dajkálni. Az élet attól szép, hogy sokfélék vagyunk és többféleképpen találhatjuk meg utunk során a boldogságunkat.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock