Tanács Eszter Férfiak gyermek nélkül című könyvének megjelenése kapcsán nemrég Gyermek nélkül címmel pályázatot hirdettünk: hihetetlen öröm volt olvasnunk a több mint 100 őszinte, érzékeny történet. Most Fábián Judit írását olvashatjátok – az elkövetkezendő hetekben pedig további pályázatokat adunk közre.

Hideg verejték folyik végig a nyakamon, éles nyilallás, hirtelen erővel kezd görcsölni a hasam. Felnézek az előttem álló ajtóra és a fájdalomtól szédülve először fut át a fejemen, hogy ez lehet a vége, kifogytam az időből. Soha többé nem lehetek már rendes.

Hosszú, nyomasztóan szűk, félhomályos fehér folyosó hétköznap délután, egy budapesti kórház első emeletén. Nem az első alkalom, hogy a robusztus ajtót bámulom a félreeső átjárón. Bár a rendelési idő előtt érkeztem, már negyedik órája várom a kérdésre a választ, amely hetek óta fátyolként telepedett mindenre, és amelyet gondosan próbáltam elfedni a barátaim és az anyám elől. A hála mostantól érzelmi és nem anyagi kérdés, tornyosodnak fölém kérlelhetetlenül az ajtóra írt szavak. Kényszeresen frissítgetem a munkahelyi e-mailjeimet, harminckét megválaszolatlan levél, négy nem fogadott hívás. Késésben vagyok. Keresztbefont lábam ritmikusan rázza ki magából a csattogó klumpák és ajtócsapkodások zaját, a fertőtlenítő szagát, az elhallott beszédfoszlányok moraját.

Amikor az első petefészkem úgy döntött, nem hajlandó több petét termelni, köszöni szépen, neki ennyi felesleges meló elég volt ebben az életben, szinte elismerően bólintottam egy elfojtott horkantás kíséretében. Nem lepődtem meg, sőt, tulajdonképpen empatizáltam is a petefészkemmel. Igaza van, gondoltam, én se csinálnám tovább a helyében, mi értelme. Büszkén gondoltam rá, ez az én lázadó petefészkem: női princípiumok, madonnák, szentségek, politikusok, csesszétek meg – emeltem kissé az ég felé az orrom. Most azonban, hogy a mindig optimista, a kötelességét szakadatlanul teljesítő, a másik rendes petefészkem is feladni készült, kétségbeestem.

Nem sokkal korábban, egy hosszú téli délután hazafelé tartottam a belvárosból. A telefonom szűntelenül csengett, Harry Styles az istenért se tudta végigénekelni, hogy mi történt azon az eperízű nyári estén, amikor majdnem elütött a 105-ös busz. Dermedten álltam a zebra közepén, a buszsofőr szemében – aki egészen közelről üvöltötte az arcomba, hogy mégis mit képzelek magamról – dühösen villogott a piros lámpa fénye, amikor belém hasított a felismerés, hogy a hónapban nem menstruáltam. Telihold van, nem menstruálsz? – visszhangzott anyám idegesítő hangja a fejemben, miközben bámultam a zebra közepén az ezüstös, kerek égitestet. A tested is összeköttetésben van a természettel, én is mindig teliholdkor menstruáltam, aztán már többet nem. Sose felejtsd el, hogy a természet mindig nagyobb lesz nálad, hiába lázadsz ellene – visszhangzotta anyám a fejemben, és tudtam, hogy bármennyire idegesít az ezodumája, megint igaza van.

Csikorogva nyílik a robusztus ajtó előttem, egy lány jön ki rajta hatalmas hassal, az arcán az a sugárzó béke és nyugalom, amitől egy ideje feláll a szőr a hátamon. Mélyen a szemébe néz a folyosón ülőknek, éteri arca mosolyokat kap viszonzásul, egyik-másik ember a helyét kínálja, vizet hoznak neki. Illedelmesen megköszöni, leül a mellettem lévő székre. Szorongok, idegesen fészkelődni kezdek a kényelmetlen faszékben. A lány felém fordul, beszélgetést kezdeményezne, de szerencsére megment a telefonom, üzenet érkezik. Na, van már valami hír? Bocsi, hogy nem tudok ott lenni. Még egy zizzenés: egy óvodáskorú kislány kacag egy képen a játszótér közepén, egy helyes férfi azzal a sugárzó, nyugodt arccal öleli őt, amellyel a mellettem ülő kismama néz rám. Drukkolunk, minden rendben lesz.

A boldog férfi arca kifürkészhetetlen volt azon az estén, amikor elmondtam neki, hogy vagy gyereket várok, vagy feladta a következetes, tisztességes petefészkem is a várakozást. Azt mondta, nincs még itt az idő, hiszen nem rendezte az életét, még nincs felkészülve az újabb elköteleződésre, de egyszer majd igazi családot akar. Bármi lesz, megoldjuk, mondta, és ettől nyugtalanabb lettem, mint valaha. Dühített a gondolat, hogy a rendes petefészkem, az egyetlen részem, ami nem dilemmázott, nem lázadt, nem kereste az útját, hanem tisztelettudóan végezte a dolgát, amire teremtve lett, cserbenhagyott. A kis pedáns, az egyetlen tisztességes részem is feladta volna?

A lábam egyre vadabbul kalimpál, miközben kerülöm a mellettem ülő tekintetét, biztos vagyok benne, hogy neki nemcsak az egyik petefészke, hanem az összes porcikája rendes és tisztességes. Elképzelem, ahogy hazamegy a rendes otthonába, a rendes férje mellé, ahol az anyukája rendesen segít az unokája körüli teendőkkel. Rendeséknek vajon hányadik gyerekük születik? És vajon az ötödiknél Orbán Viktor személyesen viszi ki a CSOK-ot? Lehet, hogy rézfúvósok is elkísérik, és másnapra kiplakátolják velük a 105-ös busz vonalát? Elönt a harag, és figyelnem kell a kapálózó lábamra, hogy ne rúgjak bele a mellettem lévő székbe. A hála mostantól érzelmi és nem anyagi kérdés. Nemsokára kijön a fehérköpenyes hölgy az ajtón az eredménnyel, és végre pecsétem lesz arról, hogy nem vagyok rendes, és talán a lábam is abbahagyja a rúgkapálást. 

A 105-ös busz zajától nehezen hallom a boldog férfi kedves, lágy hangját, miután nagy nehezen előkotrom a telefonomat a zsebemből. Na, mi újság, mit mondtak? Mi most érünk haza a játsziról – mondja, és én visszamondom neki a köpenyes szavait, hogy semmiség, csak egy kis petefészekgyulladás, pár nap és minden a régi lesz. Már a ház elé ér a busz, miközben a boldog férfi megkönnyebbülten duruzsol a fülembe, megmondta ő előre, hogy minden rendben lesz.

Megnyugodtál?

Már itthon vagyok, válaszolom, és még utoljára felnézek a hatalmasra dagadó, fenyegető ezüst égitestre, mielőtt belépek az ajtón.

Fotó: Illusztráció/Shutterstock