Anyám nem engedhette, hogy nekünk sikerüljön

Anyám nem engedhette, hogy nekünk sikerüljön

Anyám nem engedhette, hogy nekünk sikerüljön

„Talán mindannyian áldozatok és elkövetők is vagyunk egyszerre” – írja olvasónk, Bertalan, aki a családi boldogság mellett hiányolja életéből a szakmai-szellemi önmegvalósítást. Vajon másként tenne, ha újrakezdhetné?

Középkorú férfi vagyok, nagyszerű gyermekek szerető édesapja, egy remek nő férje, mégis úgy érzem magam, mint egy terméketlen talajba ültetett, sorvadozó növény. Tudom, hogy ez önzés, hiszen a feleségemmel felépítettünk egy szerető családot, és megteremtettük a fenntartásához szükséges körülményeket, ami hatalmas érték. Mégis elégedetlen vagyok, mert időközben önmagam megvalósítása nem sikerült. Magam miatt kerültem ebbe a helyzetbe, de a probléma gyökerei régebbre nyúlnak vissza.

Gyermekként a természetfilmeket nézve beleszerelmesedtem a tengerbe. Bár csak felnőttként láttam először, mégis már egészen fiatalon elhatároztam, hogy tengerbiológus leszek. Mikor anyám megtudta, hogy mi a tervem, kinevetett. „Hiszen Magyarországon nincs is tenger!” Később, amikor a régészet kezdett foglalkoztatni, anyám nagyot nevetett megint. „Mire te felnősz, addigra mindent kikaparnak a földből!”. Mindent elhittem neki.

Végül a művészet felé fordultam, beiratkoztam egy képzésre. Azonban anyagi támogatás hiányában ugyan az iskolát elvégeztem, de már nem tudtam megvetni a lábam Budapesten. Nagyratörő álmaimról lemondtam.

Ezek után célok nélkül sodródtam bele a családi vállalkozásba vidéken, ahol majd egy évtizedet húztam le abban a hitben, hogy „a magamét csinálom”. Az első szerény fizetésemet akkor kaptam meg, mikor gyermekem lett. Tengődtünk egyik napról a másikra, de nem szóltam, hiszen „a magamét csinálom”. Aztán egy napon egy ostoba nézeteltérés odáig fajult, hogy kirúgtak. Ott maradtam egy nagycsaláddal fizetés, munka és használható végzettség nélkül, az ország egyik legszegényebb régiójában.

Azóta voltam már minden, csak akasztott ember nem, ahogy apám mondta. Végül is talpra álltunk. Több olyan szakmát kitanultam, amelyekkel a régióban el lehet helyezkedni. Jóval jobban élünk, mint amikor „a magamét csináltam”, én mégis szenvedek. Persze csak csendben, magamban. A munkám nem hivatás, csak kényszer.

Bár anyám szavai is hozzájárultak mindehhez, mégis tudom, hogy én vagyok a hibás. Csak sokára jöttem rá, hogy félrevezetett. Én pedig nem harcoltam, inkább kényelmesen beleültem a dagonyába, amit megteremtettünk közösen. Csak felnőtt fejjel ébredtem rá, hogy ezek a körülmények nem a véletlen művei.

Fiatalon anyámnak is ambiciózus tervei voltak: bejárni a világot, segíteni a rászorulókon, gyógyítani a betegeket. Ő azt vallotta, hogy a gyerekei miatt nem érte el a céljait. „Ha újrakezdhetném, nem lennének gyerekeim.” Egy megkeseredett üzletasszony lett, akinek egy rossz házasság és a látszatgazdagság fenntartásáért folytatott folytonos küzdelem maradt. Nem engedhette, hogy nekünk sikerüljön, hiszen az azt igazolta volna, hogy ő sem a körülmények áldozata, csak kudarcot vallott. Az ő anyja, a nagyanyám szigorú asszony volt, aki hallani sem akart anyám világjáró badarságairól. Így valahol ő is áldozat. Ahogy talán mindannyian vagyunk áldozatok és elkövetők is egyben.

Ugyan sokszor úgy érzem, hogy haldoklik a lelkem, de ha újrakezdhetném, ismét belefeküdnék ebbe a dagonyába. Persze nem azért, mert így volt a helyes, hanem azért, mert így megismerhettem a feleségemet és a csodálatos gyermekeimet, akiket bátorítunk, hogy legyenek űrhajósok, színészek, festők, kalandorok, vagy akár fagyiárusok, mert mindig segíteni fogjuk őket, hogy elérjék az álmaikat. Őszintén remélem, hogy nekik sikerülni fog, de nincsenek illúzióim: mi is hibázunk és fogunk is hibázni, de mi már új hibákat vétünk.  
-bertalan-

Illusztráció: Shutterstock

Facebook Comments Box